Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - FIGYELŐ - A 2. vatikáni zsinat tanítása a munkáról
női is továbbmegy. Magunk is tapasztaljuk, hogy ha megvan mindaz, ami megélhetésünkhöz szükséges, ha a közelebbi céloknak eleget tettünk, akkor is ott él bennünk a lendítő erő, hogy mindig újabb és magasabb célokat érjünk el alkotásunkkal. Ez az erő hajtja kutatásra a tudósokat, készteti a további fejlődésre a technikát és a kultúrát. A legelrejtettebb munka is része ennek az egyetemes növekedésnek. A konstitúció így adja vissza ezt a folyamatot. Tevékenységében az ember „nemcsak a világot és a társadalmat alakítja át, hanem önmagát is tökéletesíti. Sokat tanul, kiműveli képességeit, kilép magából és fölé emelkedik. Ez a fajta gyarapodás — helyesen értelmezve — értékesebb, mint a külsőleg felhalmozható gazdagság. Az ember értéke elsősorban attól függ, mivé lett, nem pedig attól, hogy mi van a birtokában” (35). Érdemes ráfigyelnünk, hogy a zsinat nem „erkölcsi erények gyakorlásáról” beszél, hanem a szellemi és kulturális képzés és a mesterségbeli tudás tökéletesítéséről. Ezek által növekszik ugyanis az ember értéke. Felmerülhet természetesen ezen a ponton a kérdés, hogy miként viszonylik ez a szellemi értéknövekedés és személyes kiteljesedés Isten országa ügyéhez? Nem az a fontos-e a vallás szempontjából, hogy lelkileg tökéletesedjünk? — Hogy a kérdésre válaszolhassunk, tisztán kell látnunk, hogy az ember személyes fejlődését éppen a munka segíti elő, amellyel résztvesz a világ átalakításában, mint Isten teremtő munkájának társa. Ezért teszi hozzá a konstitúció a munkáról adott „definició" már jelzett pontjaihoz: „...ezzel gyakorolhatja az igazi sze- retetet és az isteni teremtés tökéletesítésének is munkatársává válhat” (67). „Az Isten képmására teremtett ember ugyanis — folytatja a gondolatot a zsinati irat másik helye — megbízást kapott, vesse uralma alá a földet s mindent, ami hozzá tartozik (Tér 1,26— 28 nyomán) és kormányozza a világot igazságosan és szentül”, ezzel az uralomba-vé- tellel szolgálja a teremtő tervét, hogy „Isten neve csodálat tárgya legyen az egész világon" (34). Az ember azzal követi ezt a teremtésben kapott isteni parancsot, hogy feltárja a természetbe rejtett energiákat és sajátmagát is fejleszti szellemiekben és technikában, tehát továbbviszi a teremtés művét. Többször is hangsúlyozottan utal a zsinat az emberi munka és tevékenység e legmélyebb, igazi értelmére (34, 57, 67). A teremtés tehát nem annyit jelent, hogy az ember egy kész, lezárt világot vesz át, — amint azt a középkor sztatikus világképe állította —, hanem olyan kozmoszt ad Isten, melyben az ember az ő munkatársa lesz a lehetőségek kibontakoztatásában. Ez a feladat, az anyag átszellemiesítése és a természet uralomba-vétele oly nagy, hogy az emberiség csak együttes erőfeszítéssel kezdhet neki. Minden egyes alkotó, tudós, feltaláló az egész közösségért van s a közösség az egységekért. „Mindez a legközönségesebb, hétköznapi munkára is érvényes" — olvassuk (34). A legelrejtettebb élet is belejátszik tehát a műbe, és pótolhatatlan: az újságárusé csakúgy, mint a csatornatisztítóé vagy az autóbuszsofőré. „Azok a férfiak és nők, akik a maguk és családjuk létszükségleteinek előteremtése során úgy tevékenykednek, hogy közben a társadalomnak is hasznos szolgálatot tesznek, munkájukat joggal értékelhetik a teremtő műve folytatásaként, testvéreiknek tett szolgálatként és személyes hozzájárulásként a gondviselés történelmi tervének megvalósításához” (34). Ami az evilági munka és a vallásos feladatok ütközési lehetőségét illeti, a konstitúció kimutatja, hogy nincs ellentét közöttük. „A keresztények ne gondolják, hogy amit az emberi alkotó géniusz és bátorság létrehozott, szembenáll Isten hatalmával: de azt sem, hogy az eszes teremtmény esetleg Isten vetélytársa. Inkább arról legyenek meggyőződve, hogy az emberiség diadalai Isten nagyságát jelzik, s emberi szóval ki nem fejezhető terve gyümölcsei” (34). Ennek a teremtő tervnek a fényében vi- láglik ki, hogy „a keresztény üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől” (34, vö. 57). A keresztény embernek ugyanolyan felelősségteljesen kell vállalnia hivatása terheit s a földi haladásban való tevékeny részvételt, mint amennyire Isten dicséretére és vallása gyakorlására hivatott. Két pólus tekint itt egymásra, melyeknek egyikét sem szabad a másik rovására hangsúlyoznunk. A lehetséges szélsőséges álláspontokkal kapcsolatban joggal jegyzi meg a zsinat: „Nem szabad mesterkélt ellentétet támasztani a hivatásbeli és társadalmi tevékenység és a vallásos élet között" (43). Egészséges egymás mellé rendelődés és kölcsönös egymásra-hatás lehet csak a helyes viszony a két pólus között. Ahol az ember úgy végzi földi feladatait, hogy ezzel Isten akaratát is keresi, ott az emberi tevékenység Isten cselekvésével találkozik (67). Az emberi tevékenység a bűn árnyékában Külön fejezet (a 37.) foglalkozik a konsti- túcióban a „bűn által kikezdett emberi tevékenységgel”, tehát azzal, hogyan vetett árnyékot a bűn arra a pozitív tartalomra, amelyet a munka kezdettől fogva hordozott. 178
