Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 3. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homilia-vázlatok az év 26-33. vasárnapjáig
31. vasárnap (MTörv 6,2—6; Zsid 7, 23—28; Mk 12,28—34) A szeretet bennünket tökéletesít Az isten és az ember viszonyát nem lehet egyszerűen az embertársi kapcsolathoz hasonlítani. A mi életünk fogyatékos, tele van hiányokkal, veszélyekkel, erőtlenséggel. Az ember azért is vágyódik a szeretet után, mert mások segítsége nélkül gyámoltalan. A szeretet megtagadása szomorúságot okoz és eszünkbe juttatja elhagyatottságunkat. A gyermekből nem lesz ember környezetének szeretete nélkül. Ezért Isten belénk oltotta a szeretet vágyát és megparancsolta ónnak gyakorlását. De azt is parancsolja, hogy őt szeressük. Pedig ő nem tehetetlen, nem szorul rá senki gondoskodására és vigasztalására. Ő a világ teremtése nélkül is végtelen boldog volna, hiszen a lét az élet teljességét birtokolja, ezért tökéletesen elég önmagának. Nincsenek elérendő céljai, nem kell senkivel megosztani gondjait. Nem azért teremtette a világot, hogy dicséretünkben és ragaszkodásunkban megélje saját nagyságát és fontosságát. Még kevésbé azért, hogy érzelmei kielégülést nyerjenek. A világot saját erejéből teremtette, saját gazdagságát és boldogságát osztja meg vele. Ő csak adni akar, nem kapni. Saját maga előtt dicsőül meg, amikor teremtményei iránt irgalmas, leereszkedő és nagylelkű. Ha mégis parancsban adta, hogy szeressük, azzal is nekünk akart használni, nem önmagának. A másik nehézség az, hogy úgy érezzük, a szeretetet ki kell érdemelni jósággal, megértéssel, kedvességgel. Viszont akárhányszor a hivő emberen is erőt vesz a sejtelem, hogy Isten túl szigorú. Rideg világot teremtett, megengedi és elnézi bajainkat, nem töri le az igazságtalanságot, nem hallgatja meg kiáltásainkat. Hogyan parancsolhatja, hogy szeressük, ha nem győződtünk meg irántunk való jóakaratáról? A parancs a hívőknek szól, nem azoknak, akik nem ismerik a kinyilatkoztatást. Akinek nincs hite, az előtt valóban értelmetlen dolog Isten szeretetéről beszélni. A kinyilatkoztatás viszont éppen azt mutatja be, hogy ő szeretetből teremtett, üdvösségre hívta meg az embert, hajlandó irgalommal fordulni feléje, gyakorolja irántunk a türelmet, a megbocsátást, gyógyítja erőtlenségeinket és a végleges igazságszolgáltatást is megígérte az örök életben. Aki mindezt hittel elfogadja, az kötelességének érzi, hogy parancsainak megtartásával tanúsítsa szeretetét és engedelmességét. Ebben a szeretetben mi magunk válunk naggyá. 32. vasárnap (1Kir 17,10—16; Zsid 9,24— 28; Mk 12,38—44) Nagylelkűség Isten szolgálatában Krisztus egész élete kinyilatkoztatás. Megvilágítja Istennek az emberekhez való viszonyát. A szegény özvegy alamizsnájának dicsérete azokban a napokban hangzik el, amikor a vallási vezetők gyűlölködése tetőfokra hágott. Jézus keresztrefeszítésében majd a világ bűne tetőződik, de őt ez a feszült légkör sem akadályozza meg abban, hogy észrevegye az egyszerű, jóakaratú emberek feltűnés nélküli jótetteit. Isten módszere nem a tömegkezelés. Már az Ószövetségben kinyilvánította, hogy tíz igaz kedvéért sokaknak megkegyelmez. Isten nemcsak a történelem nagy eseményeit tartja számon, s nemcsak azoknak a nevét, akikről híradások szólnak. Ő hallja a gyermek egyszerű imáját, a beteg halk fohászát, látja a kétségekkel küzdő ember tapogatózását, a szeretet gyakorlásának sokszor ügyetlen, de jóakaró megnyilatkozásait, s azokat az áldozatokat is, amelyeket szinte szégyenkezve hozunk, hogy csak ennyi telt ki tőlünk. Ilyen értelemben is van isteni igazságszolgáltatás. Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, viszont a szerényt felmagasztalják. Az örökkévalóságban azok a tettek szereznek hírnevet, amelyek Isten szemében nagyok voltak. A magunk számára levonhatjuk a következtetést; a szándék tisztasága és a szeretet őszintesége a döntő. Isten szolgálatában azt adjuk oda, amink van, nem azt, amink lenne. Ez áll az Isten szeretetére és a felebaráti szeretetre egyaránt. Az egyházi hagyomány az ilyen szentírási helyek alapján fogalmazta meg az üdvösség alaptörvényét: aki megteszi, ami tőle telik, attól Isten nem tagadja meg a kegyelmét. A szegény özvegy képe az Egyház történelmi életére is világot vet. Az Egyház küldetése nem az, hogy látványos intézményeket, kulturális emlékeket létesítsen, hanem hogy elvezesse az embereket az igazi áldozatos lelkületre. Templomaink és szertartásaink is csak ebből a szempontból értékesek. 33. vasárnap (Dán 12,1—3; Zsid 10,11—14; 18; Mk 13,24—32) Isten a történelem ura Jézus a próféták apokaliptikus stílusában Deszél a világ végéről, illetve második eljöveteléről, s amellett összekapcsolja vele a 173
