Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Albertini Péter: Az Élet felé vezető imádság
órák és a napok egymásutánjában. így lesz a papnak a szegény Krisztusba vetett hite gazdag erővé és hatalommá a saját és mások élete számára is. így már ő is elvonulhat saját kis „kamrájába", hogy a „cor ad cor loquitur" átölelő közösségében személyesen is találkozhassék Istenével. Albertini Péter AZ ÉLET FELÉ VEZETŐ IMÁDSÁG A vallástörténet az imában a vallás egyik legfontosabb, legsajátosabb megnyilvánulását látja. A vallások imáinak motivum- és formagazdaságában a vallás fejlődési lehetőségeinek, a különféle vallásos magatartásoknak széles skálája tükröződik. Ez a nagy változatosság problématikussá teszi az imádság egyetemes, a vallásos tudat különböző fokain jelentkező, minden sajátosságot magába ölelő meghatározását. A kérdés megválaszolásához úgy juthatunk közelebb, ha az imádság belső struktúrájára figyelünk. A vallásos tudat fejlődésének egy bizonyos fokán túl az ima úgy jelenik meg, mint az „én” feltárulkozása egy másik, az „én”-t meghaladó isteni személy előtt. Így az imádságot úgy tekinthetjük, mint az interperszonális kapcsolat-teremtés sajátos formáját. Primitív fokon e kapcsolatot az imádkozó egocentrikus beállítottsága, antropomorf, mágikusmechanikus isten-képe árnyékolja be. Van der Leeuw vallásfenomenológiai munkájában kimutatta, hogy az „imádkozni” szó eredeti jelentése: „erőt gyakorolni”. A vallások hite szerint az „erő” gondosan megválasztott, szent szóban lakik, melyet a szent helyen, sajátos gesztusok kíséretében mond ki az imádkozó. Az imádságban gyakorolt erő távoli, fenyegető hatalmat érint, s — e távolságot legyőzve — az imádkozót a hatalmasnak, Istennek erejében részesíti. Az imádságnak ezt a típusát nevezi a vallástörténet Kant nyomán „fétis-imának”. Az imádságnak ezt az én-központú, mágikus típusát abszolútizálja számos filozófus és úgy véli, hogy az imádság lényegében olyan magatartás gyümölcse, melyben az imádkozó önmaga előtt is titkolva igyekszik figyelmen kívül hagyni a világ mítoszt nem tűrő realitását. Véleményük szerint az imádkozó „igyekszik belepréselni magát a racionális, oksági kapcsolatokra épülő rendszerek réseibe” s a vallás nyújtotta mágikus formulák segítségével, fantasztikus módon kíván úrrá lenni a valóságon. Más szavakkal, de lényegében ugyanezt vallja a marxi valláskritika is, mely a vallásban az emberi lényeg fantasztikus megvalósulási kísérletét, az imában pedig a hamis tudat sajátos megnyilvánulását látja. A marxi valláskritika fényében az imádság úgy jelenik meg, mint a kiszolgáltatott, félelmekkel sújtott, a veszély előtt meghátráló ember illúzórikus cselekvése, mint olyan cselekvés-pótlék, mely adott esetben az autonóm, önmagáért felelős, evilági tevékenység helyébe lép. Korunk elkereszténytelenedett közszelleme, mely az imádságot egyoldalúan a határhelyzetekre korlátozza, — Istent ott illik segítségül hívni, ahol az emberi erők csődöt mondanak — bizonyító anyagot is nyújt e kritika számára. Ügy érezzük, a fent vázlatosan ismertetett én-központú, mágikus imádság-típus távol áll a kinyilatkoztatás imádság-eszményétől. Hogy e kérdésben világosan láthassunk, pontos határvonalat kell húznunk a vallások ima-eszménye és a kinyilatkoztatott imádság között, meg kell határoznunk ez utóbbi lényegét, látnunk kell sajátos vonásait. Vajon lehetséges-e pontos, kielégítő meghatározást adni arról az imádságról, melyet az élő Isten kíván gyermekeitől? Az imádság, mint a transzcendens Istenbe vetett hit megnyilvánulása — nézetünk szerint — éppen úgy természetfeletti titok, mint maga az Isten. A kinyilatkoztatott imának, mint cselekvésnek nincs szigorú értelemben vett analógiája az emberi tevékenységek között. Sajátos jegyeit keresve ezért a kinyilatkoztatáshoz, az emberi imádságra tanító Istenhez kell fordulnunk. A következőkben az Ószövetség könyveiben keressük a választ, milyen imádságot kíván Isten választott népétől, imádóitól? Igaz, a kinyilatkoztatott imáról alkotott képünk így szükségszerűen csonka marad. A teljesség, hitünk szerint, Krisztusban valósult meg. Nem restel- jük azonban szent Pállal együtt mondani: „A törvény Krisztushoz vezető nevelőnkké lett” (Gál 3,24). 13
