Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A pap hite és imája

mélységében valóban csak egyetlen tekintélyt ismer el: a szolgálat tekintélyét. Hálát kell adnunk az Istennek, hogy a mai pap már nem hivatkozhatik többé hatalomra vagy presztízsre. Ha ezt tenné, önmagát hasítaná le a mai világtól. A pap kifelé ható egyetlen ereje voltaképpen a saját hitéről és szeretetéről vallott meggyőződése. Ez az evangéliumi szegénység alapja és magva. S azért tanúságtétel ez a hit mellett, mert csak a hitre való hivatkozásból akar élni, annak akar érvényt szerezni. A mai aktuális hitforma: az Isten szeretetének és az emberek szeretetének egybekapcsolása, amelynél az utóbbi az előzőnek próbaköve és igazolása.

Milyen legyen a pap egyéni és közösségi imája?

a) Az egyéni személyes ima. Talán némi csalódást fog okozni, hogy a következőkben csak elméleti síkon mozoghatunk. Ennek is meg lehet azonban a haszna. Ha a imádkozás és magának az imának a tartalma nemcsak a hit vetülete, hanem gondolatokban és szavakban való megnyilatkozása, akkor az eddigiekből könnyen következtethetünk arra: milyen legyen a mai pap imája? A krisztusi lelkiség vagy keresztény tökéletesség két örök alapja a hit és az imádság. A lelkiélet vagy imád- ságos élet annyit jelent, hogy életünket Isten felől, a keresztény hit tartalmából s a Szentlélek erejével alakítjuk ki. A belső lelki élet sohasem lehet öncél. Ennek a mindennapi élet irányításában és alakításában kell megtalálnia konkrét értelmét. Hit és imádkozás! A hit az Istennel való kapcsolat alapja, mint odahallgatás és tudomásulvétel, az ima pedig mint az Istennel való párbeszéd állandó ápolása a közvetlen megszólításban, a hívásban, vagy a belső szemlélődésben. A keresztény lelkiséghez lényegesen hozzátartozik a belsőnek a kivetítése, az Isten és az ember között kialakult párbeszéd eredményeinek valóraváltása, a belülről jövő döntéseknek az életben való megjelentetése. Keresztény lelkiségről a szó teljes értelmében csak akkor beszélhetünk, ha belső imatevékenység végső értelme Isten titkainak megismerése és az azokban való elmélyülés abból a célból, hogy az ember saját egyéni életét és közösségi életcélját Isten akarata szerint alakítsa. így lesz a keresztény lelkiség azonos a keresztény imaélettel.

Az egészséges imaélet megvalósításához a legdöntőbb hivő alapadottság szükséges: ez pedig a megnyitottság, az engedelmes és együttcselekvő készség Isten felé, aki üdvösségi titkaival lépett bele a történelembe és az én életemben is kegyelmével kíván életalakító tényező lenni. Az ilyen lelkűiét nem zárja be az Isten keresésében már elért magaslatok kapuit, hanem azokat nyitvatartva és még tágabbra nyitva „a mindig nagyobb Isten" felé veti tekintetét. Ez a kérdező, kereső hit imája. A mai ember valóban nehezebben mondja el mások imáját, viszont az igazi mélységből eredő emberi hang mint pl. Szent Ágoston, Pascal, vagy Newman imái mindig meg tudnak ragadni bennünket és úgy hangzanak, mintha saját személyes mondanivalónk lenne. Aki belső hitvilágában nem merev, nem él abban káros megelégedettség vagy jóllakottság, aki bensejében is nyugtalan vándor marad, annak mindennapi imájában nemcsak mondanivalója, hanem kérdeznivalója is lesz. A mai pap imája elsősorban eukarisztikus, dicsérő és hálaadó, de egyben mindig kérdező és az Istennel viaskodó ima is marad.

A Szentírás alapján mondjuk, hogy a hit a kezdete és a gyökere az üdvösségnek. „Aki bennem hisz, annak örök élete lesz” (Jn 6,47). Ez a tudat a „Credo”, a keresztény hitvallás megvalósítható egységére támaszkodik, amelyben a teológiai értelmezések, a dogmafejlődés, a mai teológiai pluralizmus ellenére is érvényben van az alaptétel: hitünk örökérvényű igazságokon alapszik, amelyeknek isteni eredetét, mélységét, az ember üdvösségére szánt értelmét semmiféle „rekonstruálási, vagy letisztítási törekvés” és manipulálás nem érintheti. A keresztény hit lényeges foglalatából egyetlen jottányit sem kellett még visszavonni: állandó és új tartalmakat felvető mélyülésről győződhetünk meg, amely az évszázadok folyamán a selejtet, a rárakodó visszahúzó salakot mindig le tudta vetni és az evangéliumi tanítás örök ifjúságával és korszerűségével tudott a történelem új színeire lépni. Ez a mélyen megalapozott hit ad helyet a reménykedő hitnek, mely horgonyát nem a jelenbe, hanem a jövő10