Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A pap hite és imája
Találkozunk olyan nézettel is: ha a mai papság a zsinat utáni teológiai és szellemi mozgalmak igazi tartalmát megértené és magáévá tenné, akkor spiritualitása és imaélete is új szintre tudna emelkedni. Mi hiszünk ebben. A felvetett alternatívákra már a zsinat is választ adott. „A papi szolgálatról és életről” szóló zsinati határozatban ezt olvassuk: „A mai időkben, amikor oly nagy az emberek elfoglaltsága és annyira különböző problémák szorongatják őket, amelyeket nem is egyszer túl gyorsan kell megoldaniuk, nem ritkán abban a veszélyben forognak, hogy szétforgácsolják erőiket. A papok pedig, akiket leköt és szétszór hivatásuk any- nyiféle kötelessége, nem minden aggódás nélkül kereshetik annak módját, hogyan hangolhatják egybe fennálló külső elfoglaltságaikkal benső életüket. Életüknek ezt az egységét sem a hivatali teendők pusztán külsőséges rendezése, sem a jámborsági gyakorlatoknak rendszeres végzése nem tudja megteremteni, bár mindez az egység megteremtésében nagyon jelentős. Azok a papok valósítják meg ezt az egységet, akik szolgálatuk teljesítésében Krisztus Urunk példáját követik, akinek eledele az volt, hogy annak akaratát tegye, aki őt küldte, hogy művét elvégezze” (14). Krisztus példáját követni annyit jelent, mint életének misztériumait megvalósítani. Az idézett szöveg ezt mondja: a pap is korának sodrásában áll, a mai modern, szekularizált, erőteljesen evilági és differenciált élet őt is elvonja belső világától, lelkiségének eddigi egységét vagy kiegyensúlyozottságát ugyancsak próbára teszi. A dekrétum szerint minden dekadenciával vagy elidegenedéssel szemben csak egy segít: a Krisztusban vállalt papi szolgálattal való állandó azonosulás. Azok a papok tudnak lelkiségüknek új tartalmat és színt adni, „akik szolgálatuk teljesítésében Krisztus Urunk példáját keresik”. Ebben az egyszerű kijelentésben voltaképpen semmi új nincsen és mégis a zsinati teológia és az egész liturgikus reform összefüggésében ez a „program" a Krisztus-misztérium, az egyház misztériumának és a kettővel együtt az emberiség üdvösségtörténeti rendeltetésének új hitbeli felmérését is jelenti. így lett a liturgikus reform a keresztény lelkiség és az imaélet újrafogalmazásának, új értékkapcsolatainak is megújító alapja. Erről, a közösség üdvösségrendi jelentőségének felmérése felé haladó hitszemléletről kell most beszélnünk. A pap mai hitszemlélete Egyforma hangsúllyal szoktuk mondani: a pap a hit és az imádság embere. Az összefüggés önmagában is kézenfekvő; minél mélyebb, elevenebb valakinek a hite, annál eredetibb és színesebb az imája. A papnál feltétlenül mély és átfogó hitet tételezünk fel: ő a lelkész, tehát lelkiekkel foglalkozik; „lelkibbnek” is kell lennie, a lelkiség szondája pedig elsősorban a hit. A pap mint Krisztus papságának sajátos részese egyszerre az emberekhez küldött tanító és isteni hírnök, az újszövetségi áldozat bemutatására rendelt, az Örök Főpap személyében cselekvő szakrális vagy kultikus funkciót teljesítő „sacerdos” és a nép, a hivősereg pásztori vezetésével megbízott és felhatalmazott „presbyter” vagy „hieros”. A pap imáját szükségszerűen így a hármas papi hivatalból adódó jellegek járják át. Igaz, eleve nem lehet lényeges különbséget tenni a pap és a hivő imája között, mégis valamilyen „karakterisztikus vonás” mindig mássá is teszi a pap imáját; ezt pedig a szolgálati papságnak a keresztény közösséghez, mint kultikus egységhez vagy e közösségért való rendeltetésében kell látnunk. A pap lelki alkatának minden rezdülésében „másokért" van. De olvassuk tovább a zsinati dekrétumot: „És valóban, Krisztus, hogy Atyjának akaratát szüntelenül teljesítse a világban, szolgái által cselekszik és ezért mindig is alapja és forrása marad életük egységének. A papok tehát megteremtik ezt az egységet, ha az Atya akaratának felismerésében Krisztussal egyesülnek és akkor is, ha odaadják magukat a rájuk bízott nyájért. így betöltik a jó pásztor szerepét és a szeretetnek lelkipásztori gyakorlásában megtalálják a papi kötelességnek azt a kötelékét, amely életüket és tevékenységüket egybefogja. Ennek a lelkipásztori szeretetnek legfőbb forrása ez eukarisztikus áldozat, amely éppen ezért középpontja és gyökere az egész papi életnek. Igyekezzék tehát a pap sajátmagában megvalósítani azt, ami az áldozati oltáron végbemegy. Ez azonban csak úgy érhető el, ha imádságában egyre mélyebben behatol Krisztus misztériumába". (Uo.) A Krisztus misztériumába való behatolás, a krisztusi élet titkainak feltárása, Krisztus példájának követése a 2000 éves ke8
