Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)
1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rónay György: Jézussal találkozni
ratívan ítélné is meg valaki — vulgáris kifejezéssel, de a szólás legszószerintibb értelmében — mégiscsak „ez van, ezt kell szeretnünk”. Ha pedig kell (hiszen erre küldettünk), akkor szót is kell értenünk vele; szót pedig csak úgy érthetünk vele, ha a mi hagyományos „belső" zsargonunk helyett a saját dialektusában szólunk hozzá; ha megismerjük, olyannak, amilyen, a jellegét, a jellemét, a lelkét, erényeivel és hiányaival, érdeklődésével és igényeivel S ha egyszer ez a „világ” — a világ „szomjazói” a vallás felé valamilyen módon nyitottak — azt az ember-Jézust keresi, aki köztünk jár-kel, leül a vámosok és utcanők közé, kalászt tép szombaton, és az egy kódorgó juhért otthagyja a kilencvenkilenc igazat (esetleg igaza fölényében és ridegségében?): akkor az elől a Jézus elől el kell hárítani mindent, amin a Hozzá igyekvők, az Öt keresők fönnakadhatnának. Dogmatika? Kegyelemtan? Morális? Teológiánk egész nagyszerűen fölépített rendszere? Mindez másodlagos Jézus Krisztushoz képest, mert Belőle következik és Rajta alapszik. Félreértéseket elkerülendő: semmit a fölsoroltakból (és föl nem soroltakból) nincs a leghalványabb szándékomban sem tagadni. Nincs a hierarchiát, és nincs természetesen az egyházat sem. Csupán azt mondom: aki egész lénye szomjúságával az ember-Jézust keresi, annak először ezt az ember-Jézust kell megmutatni, azt először Vele kell találkoztat- ni; hogy majd azután eszméljen rá Jézusban a Krisztusra, az ember-Jézusban az Isten-emberre, megélve Jézus emberségében, a hozzá való egzisztenciális kapcsolat által a szeretet (más szóval a kegyelem) transzcendenciáját; és hogy miután megtalálta Jézusban a számára megnyugtató emberi életmodellt, éppen ennek a többletén át lelje meg az ővele, őbenne az ő mintájára élt élet értelmét. Bíznunk kell benne, hogy annak, aki Hozzá igazítja magát és valóban a szívébe fogadja szavait, Ö maga mutatja meg a még bensőbb kapcsolat útját. Mert ne feledjük el: ez a mai ember, akiről itt szó van, naiv és mégsem naiv: nagyon is kifinomult ösztönökkel vesz észre minden beavatkozási kísérletet lelki élete legbensőbb dolgaiban. Miközben egyfelől könnyen manipulálható, másfelől — ha egyszer elindult kereső útjára, amelynek tétje a saját életének az értelme — szerfölött gyanakvóvá lesz minden manipuláció iránt, illetve ott is manipulációt lát, ahol egyébként a legteljesebb jószándékkal csak az évszázadosán begyakorolt „térítési" módszerek lépnek működésbe. Legcélszerűbb tehát egyszerűen letenni a térítés szándékáról. Tanúskodni kell, nem téríteni. Képviselni, nem magyarázni, Élni, nem indokolni. És aki Jézust keresi, annak Jézusról beszélni, senki és semmi egyébről. Lehet azt is „borzasztónak” minősíteni, de én inkább a magunk számára nagy figyelmeztetésnek érzem, hogy a Jézust keresők százai és ezrei az egyház keretein kívül találják meg a maguk s/ámára és élik a maguk módján Jézust (aki így természetesen nem lesz minden egyes esetben azonos azzal a Jézus Krisztussal, akit mi az „igazinak" hiszünk és vallunk). Könnyű és kézenfekvő természetesen e tény konstatálását (már amennyiben egyáltalán elismerjük, és nem hunyunk szemet fölötte) egybekapcsolni vagy éppen helyettesíteni az ítélkezéssel, és az egészet „eretnekségek" burjánzásának minősíteni. A hasznosabb eljárás azonban kísérletet tenni a tény okainak földerítésére, elsősorban önvizsgálat formájában. Nyilvánvaló, hogy minden pap teljes jóhiszeműséggel meg van győződve róla, hogy Jézust hirdeti. Nem is ez a kérdéses, hanem a hirdetés — és egyáltalán minden keresztény esetében a képviselet —- módja. Megértik-e a mi hagyományosan kialakult belső nyelvjárásunkat azok, akik „odakint" vannak és esetleg „odakintről" figyelnek? Valóban arra törekszünk-e, egyedül arra és semmi másra, mellékesre, hogy mindenkinek — bent és kint egyaránt -— megadjuk a Jézussal való személyes találkozás lehetőségét? Nincsenek-e még ma is, a Zsinat után (és nem épülnek-e újra ismét, a Zsinat után) bizonyos olyan „felépítmények", amelyek — talán észrevétlenül, talán szándékkal — az intézmény különféle barikádjaival torlaszolják el a Jézushoz vezető közvetlen, személyes utat, és ismét megnehezítik, hogy — minden hangszínező vagy hangszűrő berendezés közbeiktatása nélkül — „lelkűnkben mindaz visszhangra találjon, ami igazán emberi", és hogy „az öröm és a reménység, a fájdalom és a szorongás, ami a modern idők emberét, főként a szegényeket és a szenvedőket eltölti, öröm és reménység, fájdalom és szorongás legyen Krisztus tanítványai számára is"? Akit kérdeznek, annak felelnie kell. A világ kérdez, .és mi felelünk. Félő azonban, hogy nem mindig arra felelünk, amit a világ kérdez. A világ Jézust kérdezi és mi sokszor válaszul fölmondjuk — ki-ki a maga szintjén — a kiskatekfzmust vagy a dogmatikát. Ahelyett, hogy Jézust válaszolnánk, az evangéliumot adnánk a kérdező kezébe, és életmodellnak a Jézus-utánzás mindennapi és egyszerű gyakorlatát. Hogyan? A kezdet kezdetén a Szentatya szavaira hivatkoztam a katolikus újságírók (írók, tudósok) „hivatásbeli kötelességéről", aminek lényege tapasztalataiknak a — helyzeténél fogva lényegesen korlátozottabb mindennapi tapasztalati lehetőségekkel rendelkező — hierarchiához való továbbítása — és ha helyes egyes tudósítások fogalmazása — 96
