Teológia - Hittudományi Folyóirat 7. (1973)

1973 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rónay György: Jézussal találkozni

ban az első pár mondat után, és a továbbiak helyett ezt a tömör „tartalmi kivonatot” találja: „Jetzt kommt das Schimpfen.”

Amire aztán, minden egyéb intelem helyett, odaírja: „Jetzt kommt das Weiterstudieren.” Sajnos, elég kevesen fogadják meg. „Ilyen a világ”, vagy „Ilyen ez a mai világ”, halljuk sokszor. De milyen? Mégpedig nem egy — fölöttébb vitatható — ideálképhez viszonyítva, hanem úgy, amint van, a maga saját mivoltában: milyen hát az a világ? Ez az, amit mindenféle ítéletalkotás előtt alaposan meg kellene vizsgálni; és ebben a vizsgálatban tudnának sok meglepő tényt és adatot közölni, ha meghallgatnák őket, mindazok, akik ezt a világot közvetlenül (és lehetőleg minél kevesebb torzító közeg, minél kevesebb elfogultság és előítélet nélkül) tapasztalják, élik, ismerik.

Mert — mint említettem — a pap (és minél magasabb hierarchikus rangban van, annál inkább, a dolog szükségszerűségénél fogva) „belül” él, és elsősorban azt látja — és azt látja jobban — ami „belül” van: a templom, legjobb esetben az egyházközség mikrovilágában. (És hány helyen funkcionál az egyházközségi élet úgy, ahogyan lehetne és kellene?) így támadhat aztán számos félreértés — a legnagyobb jóhiszeműséggel és buzgó- sággal — a Zsinat eredményességéről. A templomban „minden szépen megy”, megvalósult (úgy, ahogy) a nép részvétele a magyar nyelvű liturgiában: íme, mily szép eredmény! Szép kétségkívül; ezt senki sem tagadja. A Zsinat azonban — mondjuk meg világosan, bármilyen botránkoztató is — nem azonos a nemzeti nyelvű liturgiával; s amiért egy vonat tisztes sebességgel halad egy kiválóan szép és hasznos mellékvágányon, mozdonyvezetők és uta- ' sok közös megelégedésére: még egyáltalán nem biztos, hogy valóban a valódi célja felé halad. Kinézünk az ablakán: még mindig csak belső tájakat látunk. Mi van odakünn a világban? Milyen a világ? Amihez — a Zsinat óta sokszorosan jobban tudjuk — végül is a küldetésünk szól?

Ezt a világot — (a szekularizálódott világ!) — nem érdeklik a mi belül folyó dolgaink. Néprajzosok jól tudják, hogy a gyerekek és vajákosok „hókusz-pókusz" szava a szentmise „Hoc est enim corpus meum"-jának az eltorzítása, félreértett utánzása. Nos: a „világ” szemében azok az említett — nagyon-nagyon fontos — belső dolgaink, liturgiánk, misztériumaink: mind csupa „hókusz-pókusz". Látványosság, kuriózum, kulissza, színjáték; esetleg egy őszinte esztétikai élvezettel végighallgatott Haydn vagy Mozart mise szükségszerű velejárója, „tehertétele”. A mai embert, tuori le mura, vagyis azokat a falainkon kívül élő, fiatalabb nemzedékekhez tartozó embereket, akik nyitottak valamelyest valamiféle transzcendencia iránt, akikben bizonyos „transzcendáló" irányú hiányérzet van, és keresésük közben el-elmennek falaink mellett, a mi egész vallásunkban és egyházunkban — ez egyre inkább így van és ezzel egyre inkább tisztában kellene lennünk — semmi egyéb nem érdekli, mint egyesegyedül Jézus, és a mi benne való hitünk ténye. Ez ma már az összehordott sok tapasztalati anyagból elég világosan kirajzolódik. A kérdés, amit ma egy hívőnek, és az ő személyében az egyháznak föltesznek, így hangzik: kicsoda Jézus? hol található Jézus? miért és hogyan hiszel benne? mit jelent Ő és a Benne való hited a te életednek? A többire: dogmákra, istenbizonyítékokra, szentségek tanára, erkölcstanra, egyebekre a kérdező egyszerűen legyint; ez nem érdekli, mert nem mond neki semmit; ezen át nem bír a közelébe férkőzni annak, akire kíváncsi, akit keres, akitől egzisztenciális jellegű választ remél: JÉZUSHOZ. És ha a „miért hiszel? hogyan hiszel?" kérdésre — (hány feszülten előre hajló arcot, izgatottan égő szemet, gyötrődve várakozó homlokot láttam már életemben!) — netán megpróbálkoznám egy-egy hittankönyv vezérvonalát követve körülírni — és hogyan tudnám másként, mint antropomorfizálva? — az Atyaisten fogalmát, a kegyelmet, a Szentháromságot, vagy — magasabb szinten — előhozni a skolasztikus filozófia-teológia kicsiszolt érvrendszerét: abban a pillanatban bekövetkeznék a kudarc, megjelennék az arcon a keserű csalódás: nem ezt vártam, nem ezt kerestem, megint fönnakadtam egy haj- szálfinom fonalakból szőtt hálóban; Jézus helyett megint teológiát kaptam, márpedig nekem nem elmélet kell, hanem a te megélt bizonyosságod éltető ereje; én Tamás vagyok, a hitetlen, és ahhoz, hogy „higgyek”, nekem bele kell mélyesztenem az ujjaimat valami lüktető, meleg, föltépett húsba, benned és általad, a te hitedben és hited által a Jézuséba — aki minden hitetlen Tamásnak megengedi, hogy mohón tapogató ujjaival benyúljon a bordái közé, a szívéig.

Itt meg kell állnom egy pillanatra. Tudom az összes ellenérveket és vádakat, ismerem a föltételezéseket és kárhoztatásokat. A „protestantizmus” gyanúját („sola Scriptura"!), az „antiintellektualizmus" vádját, sőt mi több a „modernizmusét" is (annak ellenére, hogy a Zsinat erősen idézőjelbe tette ‘a Lamentabili és a Pascendi egész mentalitását). Azzal azonban, hogy egy régibb szemléletmód kategóriáit alkalmazzuk az új jelenségekre és azok észlelésére, még semmit sem oldottunk meg. A világhoz egy jottányival sem léptünk közelebb, a Gaudium et Spes, a szíveket oldó Öröm és a lelkeket röptető Remény egy árva morzsáját sem adtuk meg neki. És azt, ami van: a világ új jelenségeit bármilyen pejo95