Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vigh Szabolcs: Születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében
Vigh Szabolcs SZÜLETÉSSZABÁLYOZÁS AZ EGYHÁZI TANÍTÁS FEJLŐDÉSÉBEN A születésszabályozásról szóló egyházi tanítást sokan tartják „elmaradottnak”. Mások viszont értetlenül kérdezik, hogyan módosíthatta az egyház erkölcs dolgában „hagyományos” tanítását. Egy emberöltővel ezelőtt ui. a Casti connubii en- ciklika még nem beszél az időszakos megtartóztatásról, pedig már felfedezték. A gyermektől való „gondos óvakodást" csak „a tisztességes megtartóztatás által (ami mindkét házastárs beleegyezésével a házasságban is megengedett)” tartja elfogadhatónak. Egyébként Isten és a természettörvény súlyos megsértésének, és ezért halálos bűnnek mondta a házastársi jog olyan gyakorlását, amely annak természetes célját és hatását meghiúsítja (1). Az egyház azóta nemcsak megengedhetőnek, hanem a családi élet fontos erkölcsi alkotóelemének nyilvánította a születésszabályozást. Mindössze a születésszabályozás módjaiban tesz különbséget megengedett és meg nem engedett eszközök között (2). Sőt, ezen felül a lelkipásztori gyakorlatban tekintettel vagyunk azokra az egzisztenciális nehézségekre is, amelyeket nap mint nap produkál az élet (vö. Teológia 1969/2-ben megjelent 8 hozzászólást). Számos püspöki kar és teológus, sőt, magában az Osservatore Romano 1971. május 20-i számában megjelent nyilatkozat is az eszközök megválasztását bizonyos esetekben az egyéni lelkiismeretre bízza, illetőleg a további kutatást, tehát a tanítás revízióját szorgalmazza (vö. Teológia 1968/4-ben és Vigilia 1969/10- ben erre vonatkozó ismertetésekkel). Hogyha itt örök, változatlan természettörvényről van szó, hogyan lehetséges mégis, hogy adott esetben bírálhatjuk vagy mellőzhetjük ennek a tanításnak egyes részleteit, s mégsem minősülünk ezért eretneknek vagy bűnösnek? A helyes válasz megadása végett meg kell állapítanunk, hogy a születésszabólyozásról szóló tanítást az egyházi tanítások melyik csoportjába soroljuk. A teológiai ismeretelmélet szerint csakis azokat az igazságokat fogadjuk el természetfeletti hittel, amelyek nyíltan vagy burkoltan megtalálhatók a kinyilatkoztatásban, illetve azokat, amelyek oly szoros kapcsolatban vannak a kinyilatkoztatással, hogy tagadásuk esetén nem lenne elfogadható maga a kinyilatkoztatott tanítás sem. Ezeken kívül ismerünk azonban számos olyan valláserkölcsi igazságot, amelynek ismeretére természetes eszközök segítségével jutunk. Ekkor beszélünk arról, hogy az egyház magyarázza a természettörvényt. A világ és az ember fejlődése ui, teremt olyan újabb lehetőségeket, amelyekből szerezhet az ember újabb vallási ismereteket. Ezekre az új antropológiai és társadalmi tényekre valláserkölcsi magyarázatot kell adnia az egyháznak. Kinyilatkoztatásról ilyenkor már nem beszélhetünk, mert az lezárult az apostoli igehirdetéssel. Ugyanakkor ezek a válaszok nem kerülhetnek szembe a kinyilatkoztatással, és nem is változtatják rneg azt. Az a feladatuk, hogy egy adott történeti helyzetben eligazítsanak a felmerült valláserkölcsi problémákban (3). Az egyházi tanításnak ezt a fajtáját nevezzük nem tévedhetetlen tanításnak, mert a tanítóhivatal tévedhetetlensége nem terjed ki ezeknek az erkölcsi normáknak megállapítására (4). Erre a sajátosan egyházi, de nem kinyilatkoztatott tanításra azért van szükség, mert az egyház nem állhat meg annál a dilemmánál, hogy vagy tévedhetetlenül dönt, vagy hallgat, és mindent az egyének véleményére és elhatározására bíz. A hitet csakis akkor tudja úgy hirdetni és magyarázni, hogy annak hatása legyen a mindennapi életre is, hogyha — egy- egy tévedés kockázatát is vállalva — olyan iránymutatásokat ad, amelyeknek sajátos kötelező erejük van. De mivel ez a fajta tanítás egy adott történeti helyzetben hangzik el, bizonyos értelemben átmeneti jellegű, s ezért magában hordja a revízió lehetőségét. Az egyház ezekben a megnyilatkozásaiban megállapítja azt, hogy mi egyeztethető össze adott korban a kinyilatkoztatásban elénk állított életeszménnyel, és mi nem. Ez a konkrét út pedig többféle is lehet. A teológia feladata az, hogy saját természetes eszközeivel mind alaposabban feltárja és alkalmazza a természettörvényt (5). Az ilyen jellegű teológiai munkára építő egyházi útmutatásoknak akkor is alá kell magukat vetniük a híveknek, ha 88
