Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Hírek a "hivatások" kérdésével kapcsolatban - Hírek a világegyház életéből
szerrel nem tűnik ki, hogy mi a fiatal papság igénye. Magyarországon pl. egyik EPSz tagjainak átlagos életkora 50 év felett van; 32 tagja közül csupán egy fiatalabb 32 évnél. Az idősebb generáció számára — érthető módon — számtalan probléma már nem is merül fel. Ha tehát a jelenkor papi problémáiról képet akarunk kapni, illetve a jelen igényeit meg akarjuk érteni, akkor bizonyos kérdéseket attól a korosztálytól kellene megkérdezni, amelynek problémáiról éppen szó van. - Egy példa tán jobban szemlélteti a problémát: A szinodus előtti általános körkérdés eredménye szerint Ausztria papjainak 63,4%-a helyesnek tartja, hogy pappá szenteljenek nős embereket is. Ha azonban korosztály szerint vizsgáljuk a válaszokat, kitűnik, hogy a 61 éven felüliek 49%-a képviseli ezt a véleményt, míg a 32 év alattiak 80%-a. anc. * A teológiában és az Egyházban bekövetkezett változások megítélése alapvetően látásmód kérdése. Más és más lesz aszerint, hogy valaki sztatikusan vagy dinamikusan értelmezi, még inkább: fogja fel a a világot. Hogyha valakiben élményszerűen tudatosodott az evolúció, vagyis az, hogy a látható, tapasztalható világ, maga az ember is — nemcsak testét, hanem szellemét tekintve is — szüntelenül változik, fejlődik, az szükségképpen mozgásukban fogja fel a jelenségeket, az Egyházat, a kinyilatkoztatást, illetve annak megértését, értelmezését. Ez a látás, a historikus látásmód — Hegel nyomán — megkülönbözteti az esse-t, a maradandó elemet a fieri-től, az alakulótól, az újtól. Minden ennek a kettőnek a szintézise. * J. Höifner kölni bíboros-érsek a modern társadalom és Egyház kapcsolatának szakavatott ismerője. A püspöki szinoduson is egyik előadója volt a kérdésnek. Gondolatait a következőképpen lehetne összefoglalni: Az Egyháznak az a küldetése, hogy hirdesse a világnak a Krisztusban kapott üdvösséget, egyáltalán nem zárja ki a szolgálatot társadalmi síkon, sőt egyenesen magában foglalja azt. A modern, vallási-világnézeti szempontból pluralista társadalmunkban azonban csak addig eredményes, csak addig van jelen az Egyház, ameddig elér a „keresztények tanúságtétele". Feladata azon alapvető etikai értékek hirdetése, melyek nélkül nem lehetséges emberi együttélés. Kötelessége tehát felemelni tiltakozó szavát abban az esetben, hogyha az ember alapvető jogait — így az élethez, a testi sértetlenséghez, a szabadsághoz való jogát - érné sérelem. A társadalmi és politikai kérdésekben rábízza a döntést az egyes keresztények lelkiismeretére. A társadalomépítés az államforma tekintetében éppen ezért különbözhet az egyes keresztények véleménye. Senki sem igazolhatja e téren a maga véleményét az Egyház tekintélyével. (Vö.: Gaudium et Spes 43.) * Szívesen ékelődünk a kazuisztikus morális felett. Hajiunk azonban arra, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük. Mert nyilvánvaló, hogy a hagyományos kazuiszti- kának voltak hibái, el is vetjük ezeket. Ez azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy ma már egyáltalán nincs is szükség kazuisztikus morálisra. Olyanra, amely a keresztény életnek nemcsak az alapelveit tisztázza, hanem eligazítást ad a különböző élethelyzetekben is, hogy miként lehet megvalósítani az eszményi elveket. A jelek szerint ma még csak az elvek újrafogalmazásánál tartunk, s az idő még nem érett meg arra, hogy egy modern „kazuisztikus" morális tisztázná azok megvalósítását is. Nagyon valószínű, hogy ebben az új morálisban több kérdés nyitva fog maradni, helyet adva a pluralisztikus, a konkrét szituáció szabta megoldásoknak. q\. Válságban a biblikus igehirdetés A liturgikus mozgalom a kezdet kezdetétől élénk érdeklődést tanúsított a Szentírás iránt. Hiszen épp a Biblia az egyik legbővebben patakzó forrása az egész istentiszteleti életnek, különlegesen pedig a szentmise ima-, ének- és olvasmányszövegeinek. A külföldi példák mellőzésével elég, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Szunyogh Xav. Ferenc, hazai nagy liturgikus apostolunk volt, egyúttal a Szentírás népszerűsítésének nagy előharcosa is. (Gondolunk pl. biblikus lelki- gyakorlataira, amelyek könyvalakban is megjelentek: „Péter, Krisztus sziklája" (1941); „Hét mennyei üzenet" (1941) és végül a „Szent Pál cselekedeteinek” l-ll. kötete (1944)). Most, hogy a mozgalom célkitűzései a II. Vatikáni zsinat liturgikus határozata nyomán világszerte „átütöttek”, nálunk is meg- növekedett az igény a megújított szentmise keretébe illeszkedő biblikus igehirdetés iránt. Bizonyítja ezt pl. a Szalai János szerkesztésében megjelent 3 kötetes „Igehirdetés és liturgia", valamint a folyóiratunk tavalyi évfolyamában nyitott „Exegézis és Kérügma (= igehirdetés)” c. rovat. Am alig indult útjára a modern biblikus homília, egyesek máris hangoztatják, hogy nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az igehirdetés helyzetét, nehézségeit korunkban felmérhetjük tárgyi, és alaki (formai) szempontból. A Theologie der Cegen66
