Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A dialógus mint "fordítás"
FIGYELŐ Cselényi István Gábor: A DIALÓGUS. MINT „FORDÍTÁS” (KÍSÉRLET KÖZÖS NYELV KIALAKÍTÁSÁRA) A dialógus válsága A hatvanas évek nagy reménységet ébresztettek: a dialógus gondolatát. Számunkra, katolikus hívők számára a II. Vatikáni zsinat nyitotta meg ezt a lehetőséget. A párbeszéd vágya egybeesett az egyház belső törekvésével, hogy kilépjen elzárkózottságából. A hetvenes évekre azonban mintha alábbhagyott volna a dialógus-készség lendülete. Günther Nenning egyenesen így fogalmaz a Neues Forum hasábjain: ,,a dialógus meghalt" (1). Hozzá kell tennünk, dialóguson az úgynevezett klasszikus, tehát szóbeli, fogalmi párbeszédet érti. A jövőben csupán cselekvésbeli dialógust tud elképzelni. A válságot valóban érezzük, és valóban célszerűnek tartjuk a tettekben kimutatott dialógust. De nemcsak a válság miatt, hanem a kereszténység lényegéből eredő okok miatt is. Tudjuk, hogy mindig a hit torzulását hozta, valahányszor elméletté vértelení- tették. Csak örülni tudunk tehát azoknak a törekvéseknek, amelyek előtérbe állítják a kereszténység egyik alapvető értékét: az emberért való cselekvést. Mégsem tudjuk elfogadni azt az álláspontot, hogy a dialógus csak cselekvésbeli lehet, pontosabban fogalmazva, hogy a párbeszédről az együtt-cselekvésre kellene kizárólag áttérnünk és hogy a más világnéze- tüekkel való közös „praxis”-ra kellene korlátoznunk tevékenységünket. Úgy érezzük, a probléma megkerülése lenne azt állítani, hogy a szóbeli dialógus lehetetlen. Lehet ez a folyamat válságban, lehetnek alapvető nehézségei, lehet az az út járhatatlan, amelyet eddig követtünk. De ez nem jelenti azt, hogy más módon nem folytatható. A fogalmi-elméleti dialógus eleve-eluta- sítása helyett, úgy érezzük, sokkal inkább fair eljárás az, ha kimutatjuk a szóbeli dialógus válságának gyökereit, s így próbálunk orvoslást keresni. A válság gyökerei Aki figyelmesen olvasta a dialógus számos megnyilatkozását, annak sokszor az lehetett a benyomása, hogy két idegen beszél, egymás számára érthetetlen nyelven. Sok eddigi próbálkozás azért tűnt szócséplésnek, mert két, egymástól függetlenül folyó monológ egymás mellé fűzése volt. Tanulmányunk végén majd igazolni igyekszünk: sokkal inkább dialógusnak nevezhetők azok az irányzatok, amelyek nem annak szándékával indultak, fogalmi újításaikkal mégis annak bizonyultak. — A dialógus válságának gyökere tehát a „ nyelv" válságára vezethető vissza, s ennek feloldását is csak használható „fordítás” hozhatja, sőt már hozta is, csak ennek jelentőségére még nem döbbentünk rá. Melyik ezek után az a nyelv, amely hozzáférhető mindkét partner: hivő és nemhivő számára? — Amíg olyan „harmadik" nyelv ki nem alakul, amely magában egyesíti mindkét gondolkodásmód értékeit, addig más lehetőség nincs a dialógusra, mint hogy valamelyik gondolkodásrendszer veszi azt az alázatot, hogy megtanul a másik „nyelvén” és azon keresztül próbálja kifejezni önmagát. — De melyik világnézeti rendszer legyen ez? Ha a keresztény eszmeiség szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, azt kell mondanunk, hogy erre a „fordításra” a kereszténységnek nemcsak hogy szabad, lehet, de kell is vállalkoznia. Annál is inkább, mert erre a „fordításra” neki magának, a dialógustól függetlenül is, többé-kevésbé szüksége van, hiszen sok tekintetben régi korok fogalmait, nyelvezetét őrzi. A dialógus — keresztény szempontból mutatkozó — válsága tehát visszautal egy mélyebb válságra, melyet ma talán a kereszténység, de holnap vagy holnapután a többi világnézeti rendszer is érezni fog: a korhű önkifejezés válságára (2). Sokak számára ez a válság egyenlő a hit válságával. Valójában azonban csak a hit szóba öltöztetésének problémája ez, mely minden szellemi struktúrát fenyeget, s melyet ma legfőképpen a hívők élnek át. A kor fogalmaira való „fordítás" tehát nemcsak a szóbeli dialógus eszköze, s szinte egyetlen lehetősége napjainkban, hanem 248
