Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - FÓRUM - Dr. Molnár Nándor és K. Palló Margit hozzászólásai Sulyok E. az "Igehirdetés nyelve" című tanulmányához (Teológia, 1971. 3. sz.)
FÓRUM NÉHÁNY SZÓ A MAGYAR VALLÁSI NYELV KÉRDÉSÉHEZ Sulyok Elemérnek a „TEOLÓGIA" 1971. 3. számában megjelent „Az igehirdetés nyelve” című tanulmánya módszertani szempontból helyesen tesz különbséget a „szakrális” és a „vallásos” nyelv között; a liturgikus reform, illetőleg az anyanyelvi szertartásnyelv megvalósulása óta azonban a latin egyházban aligha beszélhetünk egyértelműen az előbbi esetben diachróniáról, az utóbbinál viszont szinchróniáról. Sőt a helyzet szinte megfordított; a magánájtatosságok, vallásos népénekek, litániák szókincse — némileg az alaktana is — sokkal archaikusabb a hivatalos liturgia szövegeinél. Sulyok értékes tanulmánya is éppen ebből a rétegből meríti leginkább példáit, bár nem minden következtetésével tudunk maradéktalanul egyetérteni. 1. Helyes lenne valóban a „malaszt”, „in- cselkedés”, „drágalátos”, „ájtatos” szavakat korszerűbbekkel pótolni, s az elavult nyelvtani formák, pl. a történeti vagy félmúlt maradványait kiküszöbölni (pl. a „kis Hiszek- egy"-et összehangolva a niceai Hitvallás modern magyar szövegével). De kár lenne az olyan szépségű hasonlatokért, mint éppen a „Jézus Szíve”-litániában; „Jézus Szíve, a szeretet lángoló tűzhelye”, vagy: „Jézus Szíve, minden vigasztalás kútfeje". Az emelkedett hangú imaszövegek, — akárcsak a prédikációk és hitoktatás emelkedett fordulatai is, — értékes kiegészítései lehetnek a kérügma egyszerű fönségének, ha szerepüket nem engedjük a sok ismételgetéssel lejáratni. 2. Ami a közhellyé válás veszélyét illeti: „a sírontúli boldogság" jelzős kapcsolat a mai hallgatók számára valóban zordan hangzik, de pl. az „örök élet dicsősége”, vagy az „örök dicsőség koronája" talán nem válik klisészerűvé, ha ritkán használjuk és tartalmukat alaposan megvilágítjuk. „Az Úr felkent szolgái” kitétel igazán elmaradhat, de a „szolga” és „szolgáló” szavak aligha pótolhatók minden esetben a „testvér” szóval. A héber „Abba” kívánt megfelelője talán az „Édesapánk” lehetne magyarul; kifejezné a szeretet és bizalom hangját, s a „Mennyei" jelzővel együtt: a tiszteletet is. Természetesen: profán vagy éppen pejoratív asszociációk mindig lehetségesek, de emiatt nem mondhatunk le, minduntalan, jól bevált szavainkról, sőt még a történelmi „elavulás” veszélye miatt sem. A nyelv össznépi produktum, alapjában véve nincs társadalmi osztályokhoz kötve, sem a gazdasági-társadalmi rendszerek változásához. 3. Tény, hogy a teológiai szakszavak csak részben fejezik ki a fogalmak gazdag valóságtartalmát, de ez a profán szavak esetében is gyakorta így van, — és minden nyelvben. A köznapi életből tudjuk pl., hogy az „asztalos", „kárpitos" és „lakatos” sem csupán asztalt, kárpitot vagy lakatot készít, mégis nagyon jól használjuk e foglalkozásneveket összes vonatkozásaikban, akárcsak más nyelvű — hasonló szisztémájú — megfelelőiket is. így vagyunk vallási fogalmaink neveivel is: kiáltó példát szolgáltatnak erre ünnepneveink. Éppen ezért kár lenne visszaszorítani, vagy éppen kiküszöbölni olyan ősi szavainkat, mint pl. „gyónás", vagy „áldozás”. Igaz: ez az utóbbi eredetileg a pogány magyarság szertartási ténykedése volt, de a „keresztáldozattal” jól kapcsolatba hozható, s jól idekapcsolható éppen ezért a „közösség", illetőleg a „részesedés” fogalma, — hivatkozva pl. a latin „communio” és a szláv „pricsas- csenyije” használatára is. Az ótörök eredetű, honfoglalás előtt átvett „gyónás" szót viszont (eredeti jelentése: „önvádolás” lehetett) szabatosan megmagyarázhatjuk a „bűnbánat”, illetőleg „bűnbocsánat szentsége” szinonimákkal, de magát a szót kár lenne kiszorítani, hiszen szakrális szempontból is e szentség kiszolgáltatásának legjellemzőbb részét fejezi ki. A dogmatikai tartalmat jóval kevésbé adja vissza, mint a latin „poenitentia" (megbánás), vagy a görög „metanoia" (áthangolódás, megbánás), — de hogyan is sikerülhetne tökéletesen kielégítő terminust találni ilyen komplex fogalomra? A szó és a fogalom maradéktalanul sohasem esik egybe: a legtöbb nyelv legtöbb szava valóságos fogalomhálózatot takar, s e fogalmakat olyan szinonimák közelítik meg, amelyek maguk is számos más fogalom kifejezői. A 244
