Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Advent 4. vasárnapjától a vízkereszt utáni vasárnapig
EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA Advent 4. vas. (2 Sóm 7,1—5.8—11.16. Rám 16,25—27; Lk 1,26—38) Az angyali üdvözlet jelentése Lukács evangéliumában az üdvözlet úgy áll előttünk, ahogy azt az apostoli igehirdetés a hit szempontjából szavakba foglalta. A megtestesülés bejelentésén kívül általában Mária kiváltságait olvassuk ki belőle: ő a „kegyelemmel teljes", aki mentes az áteredő bűntől és minden más bűntől, gyermekének szűzi fogantatással ad életet, s őt joggal Isten anyjának lehet nevezni. Ezek az igazságok valóban benne vannak a szövegben, de most, az adventi időben mégis a központi gondolatot kell kiolvasni belőle. Az angyali üzenet ezzel végződik: „A Szent, aki tőled születik, az Isten Fia lesz". A szűzi fogantatás azért volt lehetséges, mert a mindenható Isten teremtő erejével lépett közbe. De igazában nem mindenhatóságát akarta kinyilvánítani, hanem azt, ami Jézus nyilvános működésében is minduntalan visszhangzik: Isten kitárta örök atyaságát a Fiú elküldésével. Azt akarta, hogy a Fiú emberi nyelvével is atyának szólítsa őt. Sőt azt, hogy a Fiú ezt a jogot átadja az embereknek, s az emberek is így szólítsák: mi Atyánk! Az „ősidők óta elrejtett titok” így lett nyilvánvaló. Az evangéliumi szövegben még egy beszédes jelképet találunk: az Atya a Szentlélek által alkotja meg Jézus emberségét, hogy őt emberi mivoltában is megdicsőítse és atyának nevezze. A Szentlélek által válunk mi is fogadott gyermekekké a keresztségben, s ő tesz tanúságot a lelkűnkben arról, hogy Isten fiai vagyunk (Róm 8,16). Isten tehát már az angyali üdvözletben feltárta szentháromsági mivoltát és jelezte az ember felemelését. A Fiú és a Szentlélek elküldésével újjáteremt bennünket és mint gyermekeit, részesévé tesz saját benső életének. Jézus emberi természetének megteremtése a mintaképe annak a kegyelmi újjászületésnek, amellyel Isten bennünket gyermekévé fogad. Karácsony (Iz 52,7—10; Zsid 1,1—6; Jn 1,1—18) Láttuk Isten egyszülöttének dicsőségét Már az Ószövetség minduntalan visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy Isten a kinyilatkoztatásban feltárja dicsőségét az ember előtt. A hivő meglátja, hogy az ég és a föld a Teremtő nagyságát hirdeti. Azok a történeti tettek pedig, amelyekkel Isten belenyúlt a választott nép életébe és megmutatta az üdvösség útját, mindenhatósága mellett szentségéről, hűségéről, irgalmáról és szere- tetéről tanúskodnak. Az evangélista az újszövetségi kinyilatkoztatás tartalmát foglalja össze abban a megállapításban, hogy Jézus Krisztusban felismerjük az Isten Fiának a dicsőségét. Részletekre bontva ez azt jelenti, hogy Jézus élete, csodái, tanítása, szenvedése, halála és feltámadása mind istenfiúságát tükrözték. Aki ezeket elfogulatlanul szemlélte, meggyőződhetett róla, hogy az Atya saját Fiát küldte, hogy tanítónk és megváltónk legyen. Egészen a mi életünket élte, de nem a gyarló ember bukdácsolásával, hanem az Isten Fiának győzelmével. A földi élet tehát alkalmas kerete lehet Isten megdicsőítésének. Az evangélista külön megjegyzi, hogy Jézus Krisztust „kegyelem és igazság töltötte el”, s ez tükrözte benne az istenfiúi dicsőséget. A kegyelem nem csupán olyan természetfölötti erő, amellyel megvilágosítja és jóra ösztönzi az embereket, hanem az Atya irgalmának és szeretetének valóságos kiáradása. Krisztus életében, halálában és feltámadásában felismerjük, hogy az Atya irgalommal fordul felénk, üdvözíteni akarja a bűnös embert és magához akarja ölelni a világot. Isten irgalma történelemalakító tényező lett. A hivő ember megtapasztalja ezt, azért tud remélni és szeretni. Krisztus kegyelme a biztosítéka annak, hogy mindig lesznek emberek, akik az ő lelkületével felelnek az Atya közeledésére. Az igazság teljessége Krisztusban első240
