Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A tévedhetetlenség kérdése az egyház belső dialógusában
abszolút, a pápának Krisztusnak Péter felé tett ígéretei alapján „csak átruházott, feltételekhez kötött és ezáltal határok közé szorított tévedhetetlenség járhat ki”, - az „ex Cathedra döntések”! Tehát a tanító személyének nyújtott segítségről, és nem állapotról van szó. Az „assistentia divina”, a természetfeletti támogatás annak szól, aki a tanítóhivatalt birtokolja és vezeti. Hogy a pápa az igazat valóban megismerje, és kimondja, mindig kötve marad a szokásos emberi eszközökhöz is, tehát a stúdiumhoz, információk beszerzéséhez, az értelmi felülvizsgáláshoz és az imához. De még ennél is tovább kell mennünk. Az I. Vatikáni zsinat definíciójából világosan következik, hogy a pápának biztosított tévedhetetlenség tulajdonképpen az egyház tévedhetetlensége, és annyira része az egyházi indefektibilitásnak, hogy lényegi kiegészítéseként kell felfognunk. Arról az isteni támogatásról van szó, amellyel Krisztus az egyházát fel akarta ruházni, hogy a hit és erkölcs dolgában igazat tanítson, és így romolhatatlanul megmaradjon. Ezért javasolja Congar, hogy talán jobb lenne csak az indefektibilitás fogalmát használni. A II. Vatikánum még precízebb volt: „Ilyenkor ugyanis a római püspök nem mint magánszemély nyilvánít ki véleményt, hanem mint az egyház legfőbb tanítója, akiben az egyház tévedhetetlenségének adománya személy szerint van meg, amikor nevezetesen a katolikus hitet kifejti, vagy védelmezi" (Lumen gentium 3,25). A tévedhetetlenség kiváltsága, privilégiuma tehát az egyházé, és ez tevékeny lehet vagy a pápa, vcgy az egész püspöki testület ünnepi vagy rendkívüli tanításában, amikor az utóbbi a pápával együtt tanít. így az egyház egyetlen tévedhetetlenséggel rendelkezik, csak pontosan meg kell határozni azokat a feltételeket, melyek szerint az egyház egyetlen élő organizmusában mikor, milyen körülmények között, és milyen személyeken keresztül lesz e privilégium hatásossá. Az egyházban tehát nem a pápa személyes tévedhetetlenségéről beszélünk, hanem a pápai tanítóhivatal megnyilatkozásának tévedhetetlenségéről. Az I. Vatikáni zsinaton a dogma kifejtésének címe így hangzott: „De Romani Pontificis infallibili magisterio”. Sajnos, egy egész századon keresztül sokan abban a naív hitben éltek, hogy itt személyi kiválóságot vagy személyi integritást kell feltételeznünk. Ha a pápa morálisan értelmezhető privilégiummal rendelkeznék, akkor tévedés esetén erkölcsi csődről vagy defektusról kellene beszélni. Az emberek olyan embertől, aki vezető hivatalban van, általában erkölcsi tökéletességet kívánnak. Az ilyen felfogás valóban alkalmas arra, hogy a tévedhetetlenségről szóló egyházi tanítást alapjaiban forgassa ki. Sajnos, nem egyszer hiányoztak azok az energikus helyreigazítások, amelyek a dogmát nem terelték vissza intellektuális síkra, és elnézték az erkölcsi területen való rossz és romboló kihatásokat. Mindenki tudja, hogy pápák, zsinatok is tévedtek, voltak rossz pápák is, sőt a teológiában közhelynek számított mindenkor, hogy el lenne képzelhető egy heretikus pápa is, stb. A helyzetet még súlyosabbá tette, hogy a pápai tévedhetetlenséget a rendes, a mindennapi pápai tanítóhivatalra is kezdték, — különösen XII. Pius pápa alatt — kiterjeszteni, és habár ezt elméletileg a hittudomány sohasem ismerte el, mégis innen ered az a sok nehézség, amely többek között „Humanae vitae”-vel kapcsolatban előtört. A tévedhetetlenség fogalmának felülvizsgálását, illetve más fogalommal való helyettesítését nemcsak Küng, hanem a legtöbb teológus kívánja. Küng alaptételei Küng alapbeállítottságában a dogmatikus formulák kíméletlen kritikusa, aki egyszerűen megveti az „iskola-teológiát” és a skolasztikát. Mindenkor előnyben részesíti a hit egyszerű valóságát és élményét, a kereteket és meghatározásokat, a racionális fundamentumokat kereső értelemmel szemben. Mindezek ellenére intellektuálisztikus érvelésekkel új rendszer alapjait kívánja lerakni a keresztény igazságok rendjében. Küng e törekvésében oly elszánt új értelmezésekhez lát hozzá, régi megszokott fogalmakat kénye-kedve szerint úgy tágít vagy szűkít, hogy nem egy kritikusa kérdésessé teszi „katolikus mivoltát”. Valóban azt kell megállapítanunk, hogy nemegyszer a „rendszeren kívül beszél”, és a „római” és „keresztény” szembeállításával a katolikum fogalmát is megingatja. 142
