Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Az Új Szövetség előzményei
Tarjányi Béla AZ ÚJ SZÖVETSÉG ELŐZMÉNYEI Az Új Szövetség, melyre minden szentmisében emlékezünk, nem valósult meg minden előzmény nélkül. Az isteni Gondviselés előkészítette egy másik szövetség. Istennek Izrael népével kötött szövetsége által. Jézus nem azért jött, hogy az ószövetségi üdvrendet eltörölje, hanem, hogy beteljesítse (Mt 5,17-18). Az Ószövetség „nevelőnk volt Krisztusra”, mondja szent Pál (Gál 3,24). Hasonlóképpen az Egyház is kiemeli a régi szövetséggel kapcsolatban, hogy „mindez annak az új és tökéletes szövetségnek volt az előkészítője és előképe, mely Krisztusban fog megvalósulni” (1). Ha tehát az ószövetségi Szentírást tanulmányozva nyomon követjük azt a hosszú utat, melyen az isteni Bölcsesség elvezette az emberiséget Krisztushoz, jobban megismerjük és jobban tudjuk értékelni azt a nagy ajándékot, melyet Isten benne adott a világnak. Isten nemcsak megteremtette az embert, hanem állandó, bensőséges kapcsolatban akart maradni vele. Terveit az emberek bűne láttán sem változtatta meg, hanem következetesen irányította az üdvtörténet folyását a teljes jóvátétel, a végső kiteljesedés felé. Arra azonban nem volt szükség, hogy az emberek ezt a végső célt kezdettől fogva világosan lássák is. A kinyilatkoztató Isten előbb csak egy közelebbi, alárendelt célt tűzött ki: legyen egy nép, mely őt teljes szívből szereti és szolgálja. Erre a feladatra kiválasztotta Abrahám utódait. Az ősatyákkal kötött szövetség, a nekik adott ígéretek és a további események (Tér 12 — Kiv 19,2) mind a nagy cél felé haladnak, ahol a választott nép találkozik az Istennel: a sinai szövetségben Izrael és Jáhvé kölcsönösen elkötelezi magát egymásnak (Kiv 19-23). A sínai szövetség Amikor Izrael a Sínai-hegyhez ért, elérkezett a pillanat, hogy Isten megvalósítsa öröktől fogva elgondolt és előkészített tervét. Ezért így szól a néphez: „Ha majd hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül - bár enyém az egész föld —, és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem,, (Kiv 19,5—6). Isten azt akarja, hogy ezt a népet egészen különös módon mondhassa magáénak, és a nép is mindenki másnál jobban ragaszkodjék hozzá: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívből, teljes lelkedből és minden erődből” (M Törv. 6,5). Istennek joga van ahhoz, hogy így elkötelezze magának ezt a népet, hiszen ő eddig is atyai szeretettel gondozta, óvta, minden jóval elhalmozta őket (Kiv 20,2 vö. Józs 24): mindez Istennek teljesen ingyenes ajándéka volt, hiszen Izrael semmivel sem érdemelte ki Isten különleges jóindulatát (vö. M Törv. 7,7-8). A nép sokáig nem ébredt annak tudatára, Hogy Isten milyen kivételes szeretettel viseltetik iránta. Ezért Isten most meghívja, hogy lépjen vele szövetségre, és így kifejezetten elismerje az Úr hatalmát, jóságát; egyben ígéretet tegyen arra is, hogy az isteni szeretetre, tudatos viszontszeretettel fog válaszolni. Isten már eddig is bebizonyította szeretetét, hűségében ezután sem lehet kételkedni (vö. M Törv. 7,9), most Izraelen a sor, hogy ő is megmutassa háláját és hűségét. A szövetségben erre kötelezi magát a választott nép. Isten azt is meghatározza, hogy milyen módon kell ezt a feladatot teljesítenie: a főparancsolat megtartásával (Kiv 20,2-3, vö. M Törv. 6,5). A főparancsolatnak kell meghatároznia Izrael alapvető magatartását, ennek kell kifejezésre jutnia minden cselekedetében, melyeket az élet minden területére kiterjdő részletes törvények (pl. Kiv 21,1—23,19) szabályoznak. Ha a nép megtartja a parancsokat, a szövetségben vállalt kötelezettségeket, továbbra is elnyeri Isten jótéteményeit. Az engedelmesség által kifejezett istenszeretet életet és áldást jelent Izrael számára, a parancsok mgszegése viszont lázadás Isten ellen, a felajánlott 8
