Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)

1972 / 2. szám - FÓRUM - A családtervezés kérdéseihez

Ezzel egyidőben bizonyára emelkedni fog benne az újabb és újabb életek befogadásának a készsége is. Főszempont itt a szabadság és a belső érettség foka.

Az ember nem képes arra, hogy minden követelménynek maximálisan tegyen eleget, mert az egyik törekvés lerontja a másikat. Egyedüli megoldás az, ha rangsoroljuk, egymás alá rendeljük a követelményeket. Jézus a házasságot nem keresztként, nem súlyos teherként tanította, — ezért világos, hogy nem akarhatta sem az erőnkön felüli biológiai szaporodást, sem az erőnkön felüli önmegtartóztatást.

Főtörekvésünknek kell lennie, hogy szolgáljuk a szeretetet, s ennek rendeljük alá az összes többi követelményt. Ezért okosan és felelősséggel mérlegelve, a minimális és kötelező alsó határon túl, öntudattal és szabad elhatározással, isten teremtő tervének megfelelően elegettéve a sokasodás, szaporodás elvének, vállaljuk a gyermekáldást

mindaddig, amíg ez nem megy szeretetünk vagy a szeretet-közösség rovására; amíg minden tekintetben teljes értékű embert tudunk adni a társadalomnak. A szeretetet tekintjük legfőbb értéknek, nem pedig azt, hogy elérjük a lehető legmagasabb gyermeklétszámot, kiszolgáltatva magunkat a vak sorsnak. Mert ha csak ez lenne főtörekvésünk, vétenénk a legfőbb érték, a szeretet ellen.

Úgy érzem ezért, hogy ennek a kérdésnek nem az a legfontosabb mozzanata: mi a megengedett szabályozási módszer, hanem az, hogy lesznek-e valóban népes keresztény családok. Kimondom kereken: Úgy gondolom kedvesebb az Úrnak, ha egy család nem megengedett módszerek alkalmazásával vállal öt gyermeket, mintha megengedett módszerekkel „kettőkézik”.

K. I. pedagógus, négygyermekes családanya

A gyermekkeresztelés reformját e gyakorlat teológiai alapjainak felülvizsgálása teszi lehetővé, sőt egyenesen sürgeti azt, - olvassuk a Herder Korrespondenz 1972. 1. számában (15—16). A csecsemőkorban — mint ez eddig is köztudott volt — a keresztség szentségének hatékony felvételéhez szükséges a hit. Mivel ez a csecsemőnél de facto hiányzik, a jelenlévő szülők, illetőleg az egyház hite pótolja azt. A gyermekkeresztelés mindig Istennek ingyenes kegyelmét hirdető jel. Ugyanakkor az áteredő bűn káros jelenléte az újszülött számára fontossá, sőt szükségessé is teszi a keresztelést. — A néhány szóval itt vázolt teológiai alapozás érvényét ma egyre többen megkérdőjelezik. Mindenekelőtt azért, mivel a szentírásmagyará- zók egybehangzóan vallják, hogy a gyermek- keresztséget, annak szükségességét vagy jogosságát az Újszövetségből sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni. Az viszont már igazolható, hogy az őskeresztény közösség — tehát a közvetlen Krisztus mennybemenetele után élő keresztények — a keresztségi aktust szervesen bekapcsolta a hit megismerésének és megvallásának folyamatába, s őzt mindig ezzel együtt, ezzel összefüggésben értékelte. Biztos, hogy az ősegyház nem ismerte a gyermekkeresztség gyakorlatát. Ezt a gyakorlatot az egyház csakis az áteredő bűn tanának lassú kifejlődése nyomán, ezt

követően vezette be. Az áteredő bűnnel kapcsolatos legújabb viták természetszerűleg a gyermekkeresztséggel kapcsolatban is éreztetik hatásukat, elméletileg és gyakorlatilag egyaránt. Mindehhez járul még annak az ősi egyházi tanításnak a feléledése, melynek értelmében napjaink teológusai egyre többet és mélyebben szólnak Isten egyetemes üdvözítő akaratáról. Ez az isteni szándék jelen van és hatékony az egyházban, sőt annak életén és gyakorlatán kívül is. - Végső soron a keresztségnek az üdvösségre való szükségessége magától Istentől szabadon rendelt szükségszerűség, mely nem korlátozhatja Istent üdvösséget biztosító akaratában és cselekedeteiben. Sőt: e „kisebbrangú” szükségszerűség mintegy bele van ágyazva Isten egyetemes üdvözítő akaratába. Szoros értelemben csakis a hit szükséges az üdvösséghez. Ez viszont — mint tudjuk — Isten kegyelmének szuverén ajándéka. A gyermekkeresztséget tehát teológiailag csakis mint „rendkívüli esetet" lehet igazolni, mely rendkívüliség kitűnik az ősegyház gyakorlatából csakúgy, mint a mai világszerte egyre erősebben alakuló gyakorlatból. Egyre többen hangoztatják és gyakorolják ugyanis, hogy a hit megvonásának jeleként minél szervesebben egymáshoz kell kapcsolni - időbelileg is - a keresztséget, bérmálást és az Eucharisztiához való járuló st.

117