Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TÁVLATOK - Hogyan beszéljenek a szülők Istenről?
örömet, segítséget nyújt, újra az ajándékozó, a boldogságot szerző Istenre lehet terelni a szót. De még a szép piros almáért vagy narancsért is hálát lehet közösen adni Istennek. Esetleg egy ilyen örömélmény adhatja az édesanya szájába az első, spontán megfogalmazott és közösen elmondott imát: Köszönjük neked Istenünk, hogy örülhetünk, hogy ízlik az, amit a Te jóságodból veszünk. A gyermek így lassan tudatára ébred: a jónak valamiképp köze van Istenhez. Ha édesanya, édesapa Istenről szólnak, oly szépen, melegen néznek rám is. Vagy: Isten oly erős, oly sokat segíthet, többet, mint bárki más. Édesapa is figyelmeztetett: hozzá kell fordulni, tőle kell sok mindent kérni, neki kell sok mindenért hálát adni. — így alakul ki lassan bizonyos „istenfogalom” a gyermekben, nem „tanulás”, hanem a szülők tettei, példája láttán, szavai nyomán. S az ilyen élmények — milliók tanúskodnak róla — egész életén át elkísérik az embert. Talán észrevettük, hogy nem esett mindeddig szó pl. felhőkről, égről, trónusról, koronáról és ehhez hasonlókról. Nem, hanem csakis a valóban tapasztalható élményekről: a szülőkről, azok viselkedéséről, a föld terméséről, stb. beszéltünk. A fantázia- és mesevilág képeit nem kell, nem szabad Istennel kapcsolatba hozni. Nem, mivel Isten velünk van, velünk él hétköznapi életünkben, élményeinkben. — S ugyancsak: nem beszéltünk „Jézuskáról” sem. Istent ne „göndörhajú gyermekként” kezdje a kisgyermek megismerni. Egyébként is: a gyermek első természetes kapcsolata nem társaihoz, hanem szüleihez köti őt. Arra is ügyeljünk, hogy Isten, esetleg a mennyei Atya és Jézus Krisztus közé ne tegyünk egyenlőségjelet. Végül pedig: igaz, valamit ismerünk Jézus gyermekkoráról is, bár nem sokat; viszont a tanító, szerető, szenvedő és kereszten meghalt, a feltámadt Jézus Krisztus: nem a Jézuska. Nem szabad azonban félnünk a „jó Isten" említésétől. Manapság ugyan gyakran — és helyesen — rámutatnak, hogy a szíre- szóra emlegetett „jóisten” hitelét veszített „isten” lett. Olcsó és sztereotip kifejezés, mely idegen a hétköznapok kemény valóságától. A fentebb említett szeretet-élmény, jóságélmény stb. alapján azonban igenis helyes a megfelelő módon értelmezett jó Istenről szólni. Ez a nyomatékczás ugyanis kiemeli a gyermek számára, hogy az Isten valóban jó, aki szeret, és akit neki is szeretnie kell. Ezért kell pl. neki is jónak lennie. Egyszersmind a két szó összekapcsolása reális gyermeki hangulatot fejez ki, mely őszinte, valóban gyermeki érzésből fakad; ezt mélyíti a kisgyermek szívében Istennel kapcsolatban. Előbb-utóbb üressé, sőt tévessé válhat minden Istenről folytatott beszél, ha a szülők kezdettől fogva nem kapcsolják hozzá az Isten net való beszédet is. Isten nemcsak tárgya kérdéseinknek, nem csupán alapja, magyarázója a dolgoknak s életünknek, hanem az élő, velünk együtt élő, minket néző, szerető, hívó, váró, ajándékozó Valaki. Az örök, titokzatos nagy TE, akihez a legintimebb bizalommal fordulhatunk. — Az első spontán hálaimáról már fentebb szóltunk. Az ímádságos „mindentmegbeszélni-lsten- nel" a folytatás. Istenünket minden „érdekli”, ami csak velünk történik, amit teszünk, ami minket is érdekel, aminek örülünk, vagy ami miatt épp bánkódunk. Jegyezzük meg azonban: még mindig a spontán, nem a „fix szöveggel" mondott imáról beszélünk, az Ímádságos magatartásról, az ilyen lelkűiét alakításáról, az erre való nevelésről. Külön kell szólnunk a kérő imáról. Ez nagyon fontos, hiszen maga az Úr szólít fel az evangéliumban, hogy bizalommal kérjünk. Erre már a kisgyermeket rá kell vezetni, rá kell nevelni. Ugyanakkor két komoly hibát is szem előtt kell tartanunk. Ne imádkoztassuk a kisgyermeket olyasmiért, ami nem egyeztethető össze a természet szokásos rendjével, a fizikai folyamatok rendszerességével. Ha ma azért buzdítanák imára, hogy pl. álljon el végre az országos eső, holnap esetleg már azért fohászkodik, hogy szárnya legyen, és repülni tudjon. Ne engedjük lelépni imáiban a realitások talajáról. - Azután ne úgy buzdítsuk imára, hogy elhitetjük vele: amit kér, az biztosan — lehetőleg hamar — teljesül. Tanulja meg már kiskorában, hogy Isten holnap esetleg mást, jobbat tervez vele, mint amit ma elképzel, kíván. Isten még az ő kis ügyeit, azok valódi jelentőségét is jobban ismeri, mint saját maga. Ö olykor valóban azt nyújtja, amit imában kér tőle, máskor azonban azt, ami számára majd több haszonnal jár — mondhatjuk Szent Ágostonnal. Ne teiheljék túl a kisgyermeket az ima mennyiségével. Este kicsit hosszabban, reggel rövidebben, az asztalnál csak rövid fohásszal - mondják a tapasztalt szülők és valláspedagógusok. Vajon megszeretheti-e az az öt kis testvér — 3—12 év között — az imát, akikkel a szülők még asztali áldás helyett is valóságos kis zsolozsmát mondattak? Nem érthető-e, hogy a két nagyobbik tekintete egész ima alatt a szüleiktől való félelem és a düh érzéseit tükrözte? Valóságos „veszedelem” lehet a gyermek vallásos nevelésénél, ha — különösen a szokásos dac-korban — szíre-szóra Isten büntetésével fenyegetik a szülők. Az Istenről való beszéd e vonatkozásban térhet el leginkább a helyes normától. Pl. a gyermek dacból nem akar elindulni, azután mégis 100
