Teológia - Hittudományi Folyóirat 6. (1972)
1972 / 2. szám - TÁVLATOK - Hogyan beszéljenek a szülők Istenről?
módjára. Tanuljon meg a gyermek Istenről helyesen kérdezni. Lehet-e pl. helyes választ adni a gyermeki kérdésre: hol is van tulajdonképpen Isten? Hol lehet? — Tán az égben, ahol az űrhajók keringenek? Vagy: mindenütt? — akkor ebben a gyufásdoboz- ban is? Nem a lehetséges válaszban, hanem az ilyen kérdésekben van a hiba. Mert lehet-e arról kérdést feltennem: milyen szaga van a rádióhullámoknak? Hány deka a hanghullám? Vajon Isten valamilyen „dolog", tárgy-e, amely valahol van? Vagy olyan élőlény, mint az ember? ügyelünk-e arra, hogy Isten másképp létezik, mint a tapasztalható dolgok, élőlények? Ö mindig mint Isten van jelen. Ezért helyesebb, ha így válaszolunk: Isten mindig és mindenütt közel van hozzánk: Isten mindenütt ott van, ahol az emberek szeretik őt. Egy kisgyermek szinte meglepően okos választ adott: Isten felettem és alattam, körülöttem és bennem is él! Jó válasz, mert a hol?, a hely problémája helyett a személyes Isten-kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Természetesen semmiféle „patent-választ” nem lehet előre megadni. Talán megfelelőbb ezért, ha így tanítják meg a szülők a kisgyermeket kérdezni: hogyan, miben jelentkezett, él Isten az én életemben? Az ilyen s hasonló kérdések már eleve kizárják, hogy a gyermek Istenre, mint „vizsgálandó tárgyra” kezdjen gondolni, A személyesen működő és szerető Isten „titkát” kezdi így a gyermek lassan felfedezni. A tudomány felülvizsgálhatja a kezet — amely jót tesz, felülvizsgálhatja a hangot — amely kedves, szeretetet áraszt, a szemet — amely jóságos, de mindezekben nem képes saját módszerével felfedezni a szeretetet. Ezt személyesen kell átélni, felfedezni, tudomásul venni. Hol jelentkezik Isten az emberéletben? Fontos kérdés, sokféle válasz adható rá. Ezerfajta módon és eseményben. Abban, hogy létezem, mivel ő mindig volt, van és lesz, ő az, akiben élek; abban, hogy nemcsak külső parancsra, hanem belülről is a jót kell tennem, ezt parancsolja lelkiismeretem; abban, hogy örökké él bennem a kérdés: miért?; abban, hogy ajándékra vágyom, és ajándékozni akarok, hogy mindkét vágyódásom kimeríthetetlen; - mindezekben és még számos élményben már közvetlenül ugyan, de a földi valóságok felvillanásában jelentkezik így az Isten mára kisgyermek életében, — amint a „szeretetet” is a kézsimogatásról, ez arcvonásról „ismeri fel”, a meleg hangból „olvashatja ki". Ne zárjuk be Istent soha a „mennyországba". Keressük, mutassuk meg hangját, tetteit, szeretetét az élet apró és nagyobb eseményeiben. „ ... keressük Istent, hátha rátalálunk, míg utána tapogatózunk, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Ap Csel 17,27—8). Természetesen nem szabad a problémát túlontúl leegyszerűsítenünk sem. Mindez bizonyos értelemben talán egyszerűnek tűnhet a felnőttnek, de nem a gyermek számára. Mindebben ugyanis nincs szó csupán külső tények, események megismeréséről. Meg kell tanítani a kisgyermeket arra is, hogy a világból, eseményekből kiindulva, — lassan önmagába is tekintsen. Ez a „belső látás” azután rávezeti lassan a felelősségtudatra (persze nem úgy, hogy fenyegetünk Istennel), a vágyaiban (biztonságérzet, szereíet- igény, elismerés igénye), az élet értelmének megvilágításában (tanulás, munka, a „szeretet tettei"), — hogy mindebben valamiképp jelen van Isten is. Az ilyen sejtetések és megsejtetések nyomán kezd valóban kérdezősködni a „hol is van?” problémával kapcsolatban. A családapának és édesanyának nem az a feladata, hogy Istent pontos katekizmusválaszokban állítsa gyermekei elé. Természetesen a „rávezetés” nyomán is bizonyos „tudásanyagot” szerez a gyermek, de menynyire más ez, mint a katekizmus tanulása során elsajátított ismeretek. Az a gyermek, akit szülei — bármely kezdetleges — tapasztalatok kapcsán vezetnek el Isten „ismeretére”, aligha fog elpirulni azért, hogy nem tanulta meg a „hittan-leckét”. Nem a kötelességmulasztás nyomán támadt bűntudat, hanem az élmények láncolata fogja számára megmutatni az utat Isten felé. Nem áltatjuk-e magunkat? - veti fel a kérdést Tilmann. Nem hangzik-e mindez túl szépen? Ma, amidőn annyi szörnyűséget lát és hall a kisgyermek — véres kimenetelű balesetek, háborúkról szóló híradás, éhha- lól, szociális igazságtalanságok, stb. — lehet-e hitelt érdemlően a jó Istenről szólni? El lehet-e hallgattatni akkor, amikor pl. ilyen kérdést tesz fel: miért kellett a kistestvérének meghalnia, miért kellett a nagypapának annyi fájdalmat elviselnie? Nem te- hette-e volna meg a jó Isten, hogy a vonatösszeütközést elkerüljék? — Az ilyen kérdések s a velük összefüggő realitások tudomásulvétele elől nem szabad kitérnünk. Nem feledhetjük: Isten nem csak a „jóisten” vagy a „szerető Atya” módján jelentkezik a gyermek világában. Meit „ha az Isten oly hatalmas, akkor végtére is nem ő felelős mindenért?” - jöhet a meglepően reális kérdés? S az ilyeneket nem lehet elhallgattatni oly „kegyes” intelmekkel: ezt a kérdést az ördög sugallta! Minderre még visz- szatérünk, de már itt is meg kell jegyeznünk: Istenről szólni egyáltalán nem köny- nyű dolog a kisgyermek előtt. Nem, mivel Isten maga nem „csekélység”. Túlontúl nagy 98
