Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Az igehirdetés nyelve

Az igehirdetés szókincse

Minden igehirdetés örök teológiai analógiája a megtestesülés: Verbum caro factum est. Az idők teljességében az Ige testté lett, de a mindenkori igehirdetésben is újra meg újra meg kell testesülnie az időben élő ember számára. Ez csak akkor fog megtörténni, ha az ige abban a nyelvi közegben jelenik meg, amelyen a most élő ember gondolkodik. Ezért az igehirdetőnek, amikor vállalkozik Krisztus örömhírének a tolmácsolására, gondosan mérlegelnie kell az evangélium hirdetésének nyelvi feltételeit, lehetőségeit.

Az igehirdetés nyelvében külön csoportot alkotnak a teológiai szakszók. Ezek használata akkor a legeredményesebb, ha még nem vesztették el gondolati tartalmat közlő erejüket, vagyis a hallgató pontosan azt érti a szón, mint a beszélő. Sajnos, sok •ilyen jellegű szavunkkal nem ez a helyzet. Gondoljunk csa'k a sokszor hallható kegyelem, eredeti bűn, tisztítóhely, bérmálás szentsége, keresztség, megváltás stb. szavakra. Önmegtagadás szavunk például nem tudja érzékeltetni azt az intenzívebb istenszeretetet, amelyet ki kellene fejeznie. Eucharisztikus szókészletünk sem kielégítő. Az Eucharisztiára nincsen megfelelő szavunk, mert sem az Oltáriszentség, sem egyéb kevésbé sikerűit költői képek (angyali kenyér, örök élet záloga) nem fejezik ki teológiai tartalmát. A gyónás és áldozás sem a legszerencsésebb kifejezés. Gyónás szavunk vajmi keveset tár fel az Istennel való kiengesztelődésből, de az áldozás sem éppen arról tanúskodik, hogy ott elsősorban mi vagyunk azok, akik kapunk, és nem azok, akik adunk. Tehát ezekkel a szavakkal kapcsolatban fennforog a veszélye nemcsak annak, hogy a hallgatók esetleg egészen más jelentéssel fogják fel azokat, mint ahogy a beszélő szándékozta, hanem a szakszó önmagában is csak részben fedi azt a valóságtartalmat, amelyet hivatva lenne kifejezni. Természetesen a lelkipásztornak nem áll módjában a régieket új szavakkal felcserélni, de mégis tehet valamit. A szinonimák, a rokonértelmii szavak közül kiválaszthatja a teológiailag megfelelőbbet, így gyónás és utolsó kenet helyett következetesen használhatja a bűnbánat, bűnbocsánat szentsége és a betegek szentsége elnevezést. De ennél is fontosabb, hogyha már szakszókat használ, akkor bontsa ki hallgatói előtt azok teológiai jelentéstartalmát.

A szakszók felhasználása tehát gondos körültekintést igényel. De ugyanezt mondhatjuk a prédikáció mindenegyes szaváról. Az igehirdetőnek arra kel! törekednie, hogy beszédé újra „lélek ési élet,” lehessen. iEzért a rendelkezésre álló szókészletből azokat a jeleket kell kiválogatnia, amelyek leginkább megfelelnek gondolatainak, érzéseinek. „A nyelv alapvető ellentmondása, hogy egyéni élményt kell kifejeznie, de csak általánosat tud kifejezni” [4]. Ezt az ellentmondást az igehirdető is átéli, amikor az evangélium személyesen megtapasztalt örömhírét meg akarja fogalmazni mások számára is. Az ellentmondás feloldása viszont már csak a legértőbbeknek, az íróknak és költőknek sikerül. Bgy-egy rendkívüli esetben azonban az igehirdető is megsejthet valamit a gondolatok, élmények szinte egészen egyéni kifejezéséből. Költői érzékletességgel ír erről Nikosz Kazantzakisz: „A pap . .. odapenderült a gyülekezet elé, ölelésre tárta karját: — Hrisztosz anesztakasz'· Fel is támadott, gyermekeim! - kiáltotta torkaszakadtából. A szabályos, agyonkoptatott „aneszti” — feltámadott — szót hirtelen szűknek, kicsinek, nyomorúságosnak érezte, nem fér |bele a nagy örömhír, ezért kitágult, nekitüzesedett, ahogy a pap száján kiszaladt. A lélek lendülete szétfeszítette a nyelv törvényeit, és új törvényeket alkotott; és íme, a vén krétai pap új szót alkotván, aznap reggel, életében először érezte úgy, hogy valóban sikerült feltámasztania Krisztust, teljes életnagyságban” [5].

„Lelkes tény minden szó, hangulatai vannak: és minden pillanatban más erő lehet ugyanaz a szó” - írja Szabó Lőrinc {6], A szavak nemcsak tárgyi jelentést hordoznak, hanem érzelmi tartalmat is. Egyre több stíluskérdésekkel foglalkozó nyelvész hajlik arra a véleményre, hogy a,„szóhangulat a szó jelentésének, lélektani alkatának szerves része” [7]. Egy-egy szóhoz sok asszociáció járulhat múltjától, hangalakjától, szinonimái számától, nyelvtani, illetve frazeológiai kötöttségétől, akusztikai környeze-