Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - FIGYELŐ - Molnár János: Cselekedeteink természetfeletti értéke
A megváltás után pedig lényegében visszaállott az eredeti állapot. A jelen üdvrendben tehát a hívő ember számára nagy egészében adott tény cselekedeteinek természetfeletti jellege. Kérdés az, hogy az egyes konkrét esetekben milyen fokban jut érvényre ez a természetfelettiség. Ennek megvilágítására a későbbiekben kerül sor. További problémát jelent annak a kérdésnek a megoldása, hogy azok a cselekedetek, melyek emberi szempontból értékesebbek, nagyobb értéket jelentenek-e természetfeletti síkon is. Erre a kérdésre a feleletet szintén a természetes és a természetfeletti rendnek az emberi cselekvés vonalán egymással alkotott egysége adja meg. Cselekedeteink természetfeletti értéke nem „kívülről” hozzáadott többletet jelent, hanem belső növekedést. Isten ugyanis az embert teremtésekor, anélkül hogy annak természetén valamit is változtatott volna, teljes egészében beállította a természetfeletti rendbe. Tehát teljes emberi természetünk, értékarányaival együtt, beletartozik a természetfeletti rendbe. Ebből következik, hogy ha természetfeletti szempontból vizsgáljuk cselekedeteink értékét, nem találhatunk más érték arányokat, mint ami azok lényegéből fakad. Azok a cselekedetek tehát, melyek természetüknél fogva nagyobb értéket jelentenek, nagyobb értéket kell hogy képviseljenek természetfeletti szempontból is. Ha tehát azt akarjuk eldönteni, bogy természetfeletti örök életünk kialakításában milyen cselekedeteink vesznek részt nagyobb mértékben, akkor is azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen cselekedeteink értékesebbek emberi szempontból. Hogy emberi értékeink résztvesznek örök életünk kialakításában, azt mutatja a II. Vatikáni Zsinat tanítása is: „Utóbb tehát majd újra megleljük az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a testvéri közösség meg a szabadság, vagyis az emberi természetnek és iparkodásnak mindezt a jó gyümölcsét, miután az Úr lelkének erejével, és az Űr parancsa szerint közkinccsé tettük világszerte. Újra megleljük . . . amikor Krisztus visszaadja Atyjának országát. Ez az ország titokzatos .módon itt van már ezen a világon, az Űr eljövetelekor azonban egészen teljessé válik” [i]. Továbbá: „Azok a férfiak és nők, akik a maguk és családjuk léte fenntartásáért úgy munkálkodnak, hogy egyúttal az egész társadalomnak hasznára legyenek, joggal meg lehetnek győződve arról, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, cmbertcstvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni gondviselés tervének megvalósulásához a történelemben” [2]. Isten országának teljes kibontakozásakor tehát szerepet kapnak emberi értékeink. Ezért aki emberi tevékenységével nagyobb részt vállalt a természet és az emberi iparkodás gyümölcseinek kialakításában, az Isten országának építésében is nagyobb érdemeket szerzett. Cselekedeteink természetfeletti értékét tehát alapvetően azok emberi értéke határozza meg. 2. Emberi cselekedeteink végső értékmérője A következőkben azt kell tisztáznunk, hogy mi az a végső mozzanat, amiből cselekedeteink emberi értéke fakad. Ha természetes síkon közelítjük meg cselekedeteink értékének kérdését, akkor a normát, melyhez cselekedeteinket viszonyítjuk, szintén ezen a síkon kell keresnünk. S ezen a síkon a legvégső értékmérőt cselekedeteinknek egyes embertársainkhoz, illetve a bennünket körülvevő társadalomhoz való viszonya jelenti. Vagyis minél jobban előmozdítja emberi tevékenységünk a bennünket körülvevő emberi közösség - végső fokon az egész emberiség - javát, annál értékesebb. Hogy az értékmérő valóban az emberiség javának előmozdítása, az emberi tevékenységünk alaptermészetéből következik. Minden tevékenységünk természeténél fogva emberi személyiségünk kibontakozását, személyes értékeink megvalósítását mozdítja elő. Emberi természetünk alapvető tulajdonsága azonban az, hogy értékeit teljes mértékben csak közösségben, másokkal való egységben tudja kibontakoztatni [3]. A másoktól, környezetétől elszigetelődött ember szükségszerűen befejezetlen marad. Tevékenységünk tehát akkor lesz jó és értékes, ha egyúttal a környezetünkkel, embertársainkkal való egységet is szolgálja. Ez azonban semmi mást nem jelent, mint saját javunkkal együtt környezetünk javának is előmozdítását. Minél inkább előmozdítja tevékenységünk környezetünk javát, emberi természetünk másokra irányulása következtében annál inkább szolgálja saját értékeink kibontakozását. Tehát cselekedeteink annál értékesebbek, minél többet jelentenek mások számára, így lesz a közösség javának előmozdítása cselekedeteink értékmérője. Cselekedeteink ilyen értékelésének alapgondolata már Aquinói Szent Tamásnál is megtalálható, aki azt fejtegeti, hogy cselekedeteinknek szükségszerűen társadalmi vonatkozása is van. Mindnyájan a bennünket körülvevő közösség tagjai vagyunk, s ha csak egyes emberekre - esetleg önmagunkra irányulnak is cselekedeteink, az egész közösséget érintik. Mások és a közösség javának előmozdítása teszi cselekedetünket jutalomraméltóvá az emberek, és Isten szemében is [4]. Ez a gondolat megfelel a kinyilatkoztatás szellemének is. A teremtéskor a föld meghódításának parancsa az egész emberiségnek szól. S a föld feletti uralom megvalósítása a gyakorlatban pontosan a közjó előmozdítását jelenti: az emberibb életforma, kultúra, civilizáció megvalósítását. Aki tehát Isten parancsát akarja megvalósítani, annak azon kell lennie, hogy az emberiség közös ügyét vigye előbbre tevékenységével. Ugyanez a gondolat megtalálható az Újszövetségi kinyilatkoztatásban is. A végítélet napján a mások javára végzett cselekedeteink jelentik majd a legnagyobb értéket örök üdvösségünk szempontjából [5]. Itt csak az irgalmasság cselekedetei vannak kiemelve, mert (50
