Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Boda László: Végtelen Isten, emberi szavak
A tűzföldi Istent az „Ég lakójának”, a szamojéd az „Ég birtokosának” mondja. A pygmeusok ilyen értelmű felfogását híven fejezi ki egyik énekük: „Isten (Nzame) fönn van, az ember lenn. Isten az Isten, ember az ember... Mindegyik á maga házában” [6], Az antropomorf vonásoktól azonban a filozófiai fogalmak szóvetületei sem mentesek, amikor vonatkozásuk a transzcendensre irányul (Isten „tudata”, „belső élete”, „akarata” stb.). Csak a negatív fogalmak képeznek kivételt (Isten „halhatatlansága”, „végtelensége” stb.). Mindebből megítélhető, hogy az antropomorfizmusoknak igen széles skálája van a legprimitívebb mitikus kifejezésektől a tudatos, filozófiai terminusokig. Az antropomorfizálás azonban nem csupán Istenre vonatkozó ismereteinket jellemzi, hanem kiterjed az emberi létformánál alacsonyabb szintű lényekre, pl. az állatokra is. Naiv megnyilatkozása ennek, amikor valaki valóban emberi mértékkel méri kutyája „hűségét”, „intelligenciáját”. Tudatos antropomorfizálás viszont, amit egyes írók alkalmaznak, amikor emberi tulajdonságokkal ruháznak föl állapotokat, bizonyos viselkedési formák hasonlósága alapján (Supervielle, Salten, Fekete István). Megismerésünk és szavaink antropomorf jellege tehát alkatunkban gyökerező tulajdonságnak mutatkozik. A magasabb létrend valóságait mintegy lehúzzuk a magunk ismerési szintjeire, az alacsonyabb létrétegeket viszont fölemelni törekszünk. Fogalmaink, illetve szavaink ugyanis emberi egzisztenciánk körében mozognak otthonosan, a tér-időbeli dimenziók között. A szavak közvetlen jelentése és asszociációs köre is a tapasztalat és az élmények világához kapcsolódik (pl. ha azt mondjuk: Isten az „Űr”, „seregek Ura”). Ezért csak hasonlósági alapon, analóg értelemben mondhatjuk: Isten „Atya”, „Gondviselő”; vagy Isten „szava”, „üzenete”, „szeretete”, Isten „gyermeke” stb. Kimerül-e tehát szavaink jelentéstartalma a tapasztalati világban? Van-e kiút a bevezető problémáknál jelzett válságból? Vagy végképp le kell mondanunk az Istenre meg a transzcendens valóságokra vonatkozó beszédről s ezzel együtt a szentírásról? A keresztény gondolkodás a jelen problémát az analógia elvével megoldhatónak tartja. Ezt az elvet azonban fenomenológiai értelmezéssel próbáljuk konkrétabb jelentésében megközelíteni. Az emberi szó és az analógia elve Az analógia elve kimondja, hogy a létrétegek hasonlósági kapcsolatban vannak egymással. Ez a kapcsolat fejeződik ki az ún. analóg fogalmakban, melyek sajátos értelemben vonatkoznak az egyes létezőkre, a lényegi hasonlóság mellett lényeges különbségeket is fölmutatva (pl. az atom „van”, az ember „van” és Isten „van”). A klasz- szikus keresztény gondolkodás részletesen elemezte az analógia különféle típusait. Ebben a kérdésben is új szempontot hoz viszont a mai fenomenológiai szemlélet. Segítségével világosabban megértjük, mire lehet alkalmas az emberi szó a transzcendens valóságok kifejezésével kapcsolatban. Az objektivációk elemzése rávezeti gondolkodásunkat a megoldás útjára. Az ob- jektivációkban ugyanis sokrétűen valósul mindaz, aminek kielégítő magyarázatát egyedül az analógia elve alapozza meg. Mert az analógia elvének értelmében válik lehetővé az a dimenzionális levetítés, amely minden emberi alkotásban végbemegy. Az analógia elve eszerint jól kamatozik a modern lcvetítés-elmélccbcn is, igen hasznos szempontokat adva problémánk megoldásához. Az analógia elvének ugyanis köz30
