Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Tomka Ferenc: Pasztorális lelkiismeretvizsgálat
gálatra kész legyen”? (Persze nem kisebb hiba, ha valaki sosincs otthon.) - Már a Tridentinum kimondta, hogy „mindazoknak, akiknek feladata a lelkipásztorkodás, isteni jog alapján kötelességük ismerni bárányaikat” [17]. Az egyházi törvénykönyv, majd'a II. Vatikáni Zsinat megerősítette ezt, s az utóbbi külön felhívta a figyelmet az azokkal való törődésre, „akik hitükben megfogyatkoztak” [18]. De hiszen maga Krisztus mondta: ,,menjetek és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16, 15). S végül a legveszélyesebb munkabeosztási eltorzulás, ha valakinek a sok munka miatt rendszeresen nem marad ideje az imádságra. A kereszténység nem organizáció, amelyet egy-egy nagyszerű szervező átsegít a zökkenőkön, hanem Krisztusból élő kegyelmi közösség. Hogyan akarunk Istenről beszélni, ha magunk „nem érünk rá” találkozni Krisztussal, vagy az egyház megjavításával vagyunk elfoglalva? A pap feladata, hogy Isten népének tagjait az élő Istennel való találkozás felé segítse. A keresztények ezáltal fognak felizzani az Isten és egymás iránti szeretetben; a szeretet által alakul ki a testvéri közösség, s a szeretetközösség lesz a föld sója és Isten jele a világban. De e végső cél megvalósítását csak olyan papok és olyan világiak mozdíthatják elő, akik annak erejéből élnek és dolgoznak, aki maga a Kezdet és a Vég. * * * A fentiekben rözített kritikus állásfoglalással szemben azonnal eszünkbe ötlenek az ellenérvek: A lélektan régen megállapította, hogy az ember - többnyire tudatalatti motívumokból kifolyóan - semmit nem védelmez annyira, mint saját „nyugalmi állapotát”. Ezzel kapcsolatban azonban hangsúlyozni szeretnénk, hogy e gondolatok bizonyos aránytalanságokra akarták felhívni a figyelmet. Ebből következik, hogy amikor egyes szempontokat kiemeltünk, ezzel általában nem akartunk a „másik” szempont létjogosultsága vagy fontossága ellen állást foglalni, csupán annak aránytalan túlsúlyba kerülését nem érezzük helyesnek. (Amikor pl. kiemeltük, hogy a gyermekekre aránytalanul sok idő jut, nem a gyermek-hitoktatás ellen akartunk szólni, hanem az arányosság mellett.) Másrészt előfordult, hogy egy-egy kijelentés a szemléletesség végett tudatosan sarkított volt. Ezek természetesen csak az egész mondanivalóval való összefüggésükben ítélhetők meg. Természetes az is, hogy minden megújulás csak a hagyományra építhet (és tévedés lenne, ha valaki másként értelmezte volna az előző gondolatokat) [19]. De éppen a hagyomány tanítja, hogy az egyháznak kötelessége minden időben vizsgálnia az „idők jelét”, és feladata az ennek értelmében való megújulás. Az, hogy „eddig is jó volt így”, nemcsak nem elegendő érv amellett, hogy továbbra is így maradjon, de nem is keresztény érv. A kibontakozási lehetőség végtelen - „legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok” - s ezért az egyénnek élete utolsó pillanatáig, az egyháznak a világ végéig fejlődnie kell. JEGYZETEK I. A papi életről 13. — 2. Az Űj Ember beszámolója szerint az Egri Egyházmegyében is foglalkoznak már e gondolattal. - 3. A papi életről 8, 10. - 4. L. Hoffmann: Das Rationalprinzip in der Seelsorge — in: Diakonia — der Seelsorger, 1970/1, 30. — 5. N. Greinacher: Soziologie der Pfarrei - in: Handbuch der Pastoraltheologie (Fr. X. Arnold stb.) Herder, III/129; V. Schur: Seelsorge in einer neuen Welt, Salzburg, 1957. - 6. A papi életről 14. — 7. Vö. D. Kiesman: A magányos tömeg, Bp. 1968; O. Schreuder: Gestaltwandel der Kirche, Freiburg in Br. 1967, 52; Bangó J.: Urbanizmus és teológia - in: Vigilia, 1970, 493. - 8. A papi életről 6. - 9. Lit. 27
