Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 1. szám - Tomka Ferenc: Pasztorális lelkiismeretvizsgálat
A krisztusi közösség — és az egyház — célja (ad 3) Egy individualizmussal szembeforduló kor kritikájára volt szüksége a keresztényeknek ahhoz, hogy újra felismerjék a Krisztus által alapított közösség célját - úgy amint azt a legutóbbi zsinat is megfogalmazta. Mert Krisztus nemcsak azért alapította az egyházat, hogy az egyes ember, az egyes keresztény találkozhassék általa Istennel! Az egyház küldetése lényegileg közösségi: a világhoz szól. Az egyháznak az Üdvözítő életét kell folytatnia a történelemben. Krisztus életművének célja és eredménye pedig kettős volt: megváltói műve által megvalósította a világ Istennel való találkozását, valamint szóval és létének minden mozzanatával tanítást adott a világnak az Istennel való találkozás útjáról. Jézus tehát az emberiségért jött — „azért jöttem, hogy megmentsem a világot” (Jn 12, 47) - és az emberiség számára alapította egyházát, - él egyházában. Jézus példabeszédei, amelyekben kovásznak, fénynek, a föld sójának nevezi az egyházat, gyakran egyoldalú beállítást nyertek a hithirdetésben: kihangsúlyoztuk ezekkel kapcsolatban, hogy az egyes hívőnek tanúságtevő életet kell élnie. Ez igaz is, de Krisztus elsősorban az egyházra vonatkoztatta e példáit és nem az egyénre! Természetes, hogy krisztusi közösség csak krisztusi tagokból állhat, de a közösség mindig több, mint a tagok összege. Az egyháznak mint közösségnek - a közösség megnyilvánulásainak és formáinak - kell jelnek lennie a világ számára. - „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást” (Jn 13, 35; 17, 21-23) — mondja Jézus. Nem általában a szeretettől van szó e szövegben, hanem kifejezetten a tagok egymás iránti szeretetéről. Pontosabban a szeretet-közösség meghatározásáról, amely mint ilyen fogja Krisztust megszemélyesíteni a világban. Gyakran szoktuk hangsúlyozni, hogy a pap Krisztus képviselője, helyettese a hívek számára. De arról ritkábban esik említés, hogy a keresztények közössége pedig Krisztus képviselője, jele az emberiség számára. Világjelenség ma az urbanizáció és ezzel párhuzamosan az ember magányossá válása [7]. Az elmagányosodással számtalan kóros társadalmi jelenséget hoznak kapcsolatba, pl. az idegbajosok százalékának növekedését vagy a hippi mozgalmakat. De ezzel függ össze, korrelativ a másik „tünet” is: az ember közösségi-, szeretet- vágyának növekedése. Szociológiai szempontból soha nem volt a szeretetnek oly magas az árfolyama, mint ma. Soha nem igényelte annyira az egyén e fénysugarat, mint most a magányosság sötétjében. Korunkban ezért kiemelten áll Krisztus mondása, hogy egy szeretetben élő közösség jel - a Végtelen Szeretet világára utaló felhívás - a világ számára. - És most tegyük fel lelkiismeretvizsgálatunk első kérdését! Vajon a mi plébániánkon él-e ilyen krisztusi közösség? A lelkipásztori munkák célja: a krisztusi közösség (ad 2. b) Lelkipásztori munkánk célja csak az lehet, amit Krisztus kitűzött, ö pedig szeretetben tanúságtevő közösséget akart. Ezt hangsúlyozza a zsinat is: „A lelkipásztori tevékenység nem szorítkozhat csak arra, hogy híveivel egyenként törődjék, hanem természetszerűen ki kell terjednie arra is, hogy kialakítsa a valódi krisztusi közösséget” [8]. Vegyük közelebbről szemügyre egyházközösségünk életét e Szempontból. A krisztusi közösség életének fókusza a szentmiseáldozat. Ennek kell jeleznie - „mások számára is nyilvánvalóvá tennie” (Lit. Const. 2) - és megvalósítania a közösség egységét [9]. A szentmise így, mint jel és megvalósulás valóban a krisztusi közösség egységének szentsége. De vajon az egység és szeretet jelei-e a mi szentmiséink?! Az összetartozás jele az, amikor a misén jelenlévők - akkor is, ha nagyon 23
