Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - FIGYELŐ - Farkas Attila: A keresztény szimbolika teológiai alapjai
ban valamilyen formában megjelenik a tökéletesen fennálló ősvalóság, maga az isteni. Ez a görög filozófiai elmélődés az örök Ideálról, és annak az anyagban történő sokrétű tükröződéséről, nem csupán megközelíti, de bizonyos értelemben meg is veti az alapját a keresztény bölcseleti és teológiai szemléletnek. Keresztény teológiánk egyértelműen vallja, hogy a Teremtő és a teremtett világ között nem csupán a transzcendenciális ok és okozati összefüggés ténye áll fenn, az Abszolút (szükségszerű) lét és a relatív (viszonylagos) lét közötti viszony, hanem a teremtett létezők egyedileg és összefüggésükben is tükrözői, sőt hordozói az isteni tökéletességnek. Ennek a keresztény értelemben vett „tükör- képiségnek” teológiai alapja maga az isteni lét, Isten Szentháromságos misztériuma. Az isteni személyek egymáshoz való viszonyulásában, vonatkozásában gyökerezik minden egyéb „képiség és hasonlóság”, amely a teremtmények világában .fellelhető. Az EIKON-KÉPISÉG viszony alapvetően az Atya és a Fiú közötti vonatkozásban fedezhető fel. A Fiú ugyanis az Atya teljes önismerete, amelyben benne foglaltatik a teremthetőségre, a teremtésre, a megváltásra és a megszentelésre vonatkozó tökéletes isteni ismeret. A második isteni személy az Atya tökéletes EIKON-ja, KÉP-e. „Ö a láthatatlan Isten Képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Benne teremtetett minden a mennyben és a földön: a láthatók és láthatatlanok ... minden őáltala és őérte teremtetett, ő mindeneket megelőz, és minden őbenne áll -fenn” (Kol i, 14-17). E ké- piségre vonatkozóan nem okoz nehézséget a János-evangéliumban használt alexandriai-hel- lénista szóhasználat LOGOS kifejezése, amelynek latin megfelelője a VERBUM, magyar szinonimája pedig a közismert IGE. Mert bár a LOGOS a kifejezés értelmét tekintve a beszéddel, a nyelvi közléssel kapcsolatos -meghatározás, mégis a közlésnek, az önkifejezésnek, az önábrázolásnak egy bizonyos fajtájára vonatkozik, lényegében véve a KÉP-re-, a KÉPI- SÉG-re. Ami a LOGOS, vagyis a második isteni személy képi voltát egyedülállóan jellemzi, az éppen abban tökéletes, hogy nem töredék, homályosság, tükörkép, hanem a szó teljes értelmében tökéletes EIKON, tökéletes KÉP. A szentpali kifejezés szerint: „az Atya dicsőségének fénye, lényegének képmása” - a görög filozófiára utalt kifejezéssel élve ő maga az igaz-való-ismeret. Az Atya mindent őérte, őáltala és őbenne teremtetett. Ezért minden teremtett létező, őbenne, ővele és őáltala részesül az Atya tökéletességéből. Teihardi gondolatsorral kifejezve: az öröktől fogva, örökké kimondott Ige, ebben az állandó kimondásban létező isteni Ige testesül bele a teremtett világba, amikor valami létrejön az első hatáskvantumtól kezdve az elemi részecskéken át az egész univerzumig. így is igaz a jánosi szó: „És az Ige testté lett, és miköztünk lakozott” (Jn 1,14). Mivel azonban az isteni Ige TESTTÉ LESZ, azaz a tér és az idő dimenziói közé „kényszerül”, már csak töredékeiben felbontva, az anyagi lét prizmáján széttördelt színskálájával jelenik meg előttünk. S bár minden teremtett létező „képviselője a TÖKÉLETES KEP- nek, mégis összességükben vagy egyedileg tekintve, csupán töredékesen „kép”-viselői az örök Igének. Ezt -még magáról a názáreti Jézusról is kénytelenek vagyunk állítani, hiszen az emberi természet fölvétele egy bizonyos értelemben korlátok közé szorította még az isteni Igét is. A földi ilét, az emberi sors korlátáit vállalva „kiüresítette magát, felvette a szolga alakját, és úgy jelent meg mint ember" (Fii 2,7). De éppen ez az emberi természet, amely az isteni személyen át egységben maradt a valóságos isteni természettel is, képes volt arra, hogy közvetítse számunkra az Atyát, és mindkettójüK Lelkét. Benne jelent meg a történelmi létre korlátozott emberségben Isten szeretete, „Üdvözítőnk embersége és jósága” (Tit 3,4). Megváltói tette által pedig ránk árasztotta az isteni életet: „Mi mindnyájan az ő gazdagságából merítettünk, kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16). Visszatérve az alapkoncepcióhoz: az Isten az örök Igében teremtette meg a világot, s ezzel a kozmosz maga is EIKON-ná, KÉP-pé vált. Ebben az Isten-képiség-ben egyedülálló szerepe van az embernek, akit az Űr „képére és hasonlatosságára teremtett”. Az ember annál inkább válik Isten képévé és hasonlatosságává, minél inkább azonosul az üdvösség rendjében is -Krisztussal. Hiszen „benne választott ki bennünket az Atya a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. . ., benne van vére által szerzett megváltásunk . . ., tudtunkra adta ugyanis jóságos tetszése szerint akaratának titkát, hogy az idők teljességében Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami a mennyben és a földön van” (Ef 1,4 köv.). Ez teológiai összefoglalása annak, amit á közvetlen értelemben vett EIKON-ról, KÉP-ről mondhatunk. „Közvetlen képiség” - ezzel a kifejezéssel már jelezni kívánjuk az EIKON és a szimbólum közötti különbséget. A szimbólumot ugyanis közvetett képiségnek neveznénk. Mégpedig azért, mert a szimbólumok nem az isteni természet -és a teremtményi volt közvetlen kapcsolatából, hanem az emberi értelem közvetett képzettársításából, az isteni misztériumok emberi, értelmi, érzelmi, esztétikai megközelítéséből adódnak. Az EIKON az isteninek kivetítése, viszont a szimbólum az ember igyekezete arra, -hogy felfogja, értelmezze és ábrázolja az istenit. Az EIKON tehát az Istentől indul el, mégpedig az ontológiai rendben-, a szimbólum viszont az emberi természetből adódik a megismerés rendjében. Jelképekre nem 265
