Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Jel vagy rejt-jel?
tömegeknek lelkét is. Vajon, ha természetesnek tartjuk régi népi eredetű ájtatossá- gaiink létrejöttét, nem tudnánk-e elképzelni, hogy korunkban kiegészítsük vagy felcseréljük azokat a mai emberhez közelebb állókkal? Az emberi mozdulatok, még inkább a szimbolikus mozdulatok nem kis része kor- hozkötött. A liturgiának éppen ezért e téren is alkalmazkodnia kell a hely és kor adta keretekhez, a meghatározott kultúrkörnyezethez. Különben joggal ,,a mágikus és túlhaladott ritualizmus vádját vonhatja magára” - jelenti ki a témánkkal foglalkozó tanulmányában A. Vergote [16]. - A zsinat e téren is megnyitotta a fejlődés útját. A szociológusok, társadalomtörténészek érdeklődéssel tekintenek a kultikus helyek kiképzése, a koronként változó templomépítészeti és egyházművészeti stílusok felé, mivel ezekben tükröződik egy-egy kor vallási felfogása is. Amint láttuk, nem véletlen - is nem csupán a történelmi körülmények magyarázzák meg -, hogy az őskeresztónyeknek nem volt templomuk. Éppen így érthető az is, ha a mai templomépítészet tudatosan kerüli az elkülönülő formákat. Ellenkezőleg, a modern templom bele akar olvadni a környezetbe. Kihangsúlyozza ezzel, hogy a vallásosság és Isten imádása nem korlátozódik egy külön szakrális helyre, illetve hogy a templom nem valami különálló vallási sziget. Voltak, akik megdöbbenve olvasták az Új Emberben megjelenő kis hírt, mely egy bécsi esküvőről számok be, áhol a nászmisét- egyházi engedéllyel - abban a klubteremben tartották, ahol a lakodalmi villásreggelire is ;sor került [17]. Pedig az utóbbi időben rendszeresek az ilyen kezdemé- nyezjések. S ha valaki - a botránkozáson túl - mélyebbre néz, meg kell éreznie ebben a kereszténységnek - Krisztusnak - életközelségét. Nincs egy külön arany- mázas vallási, és egy poros hétköznapi világ, mert mindent átfog Istennek Krisztusban kiáradó iszeretete. - Ez a gondolat valósul meg a templomépítészet legújabb- lassan elfogadottá váló - irányzatában. Pontosabban, ez nem is „templomépítészet” már: csupán a közösségi istentisztelet helye itt egyúttal más közösségi találkozások célját is szolgálja. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy azokban az „egyházközségi centrumokban”, ahol a nagy termet összejövetel ék és misék céljára egyaránt használják, külön kápolnában őrzik az Qltáriszentséget, ahol egyúttal állandó lehetőség nyílik a iszentségimádásra vagy csendes imádságra is.) A megújulás szempontjai között elsőrangú helyet foglal el egy nem ritkán elfelejtett körülmény figyelembevétele: korunk embere a modem világ zűrzavarában és szétszórtságában él, éppen ezért „sokkal jobban rászorul a nyugalomra és össze- szedettségre, mint a korábbi generációk. Az istentiszteletek benső rendjének kialakításánál figyelemmel kell lennünk erre. Nemcsak azzal, hogy helyet adunk a cseindnek és az elmélkedésnek. A beszédnek és a cselekvésnek is összeszedettnek kell lennie... Az istentisztelet a hivő hallgatás és befogadás helye” [18]. Ezért elengedhetetlen pl. a „szent csend” kihasználása a szentmisében. A vallás személyességének sekólyes voltáról árulkodna, ha egy közösség tagjai nem tudnának legbensőbb énjükből - csendben - szólni Istenhez, hallgatni az ö szavát. A gyakorlat épp azt mutatja, hogy 10 év alatti gyermekek is könnyen megtanulják a csendes imádságot, és ezáltal kerülnek valódi személyes kapcsolatba Istennel. Természetesen kicsinyeknél hasznos segítséget nyújthat a csendes imádságban a pap vagy konferáló részéről egy-egy, az elmélkedést, belső imát továbbsegítő gondolat. * Bár dolgozatunkban elsősorban liturgikus példákra hivatkoztunk, mégsem csupán a liturgiáról kívántunk szólni, hanem általában az egyházi formák megújulásáról. Gondolatainkat a liturgia „nagy öregje”, ]. A. fungmann szavaival zárjuk. Megállapításai - amelyeket ő a liturgiára vonatkoztat - szintén érvényesek az egyházi formák és jelek egész rendszere: „A II. Vatikáni zsinat Liturgikus Konstitúciója 241
