Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Jel vagy rejt-jel?
keresztényeknek a vallásos életről alkotott elképzelésére, sőt magára a liturgiára is jellemző ez .a szétválasztás - jegyzi meg H. Schmidt [2]. A keresztény vallási élet és a liturgia túlzott szakralizálása, misztifikálása mindezeknek megmerevedéséhez vezetett, és - a jelenben, különösen is tapasztalható - világtól, embertől való elidege- tiedéséhez■ Az egyházi formák eredetileg az egyén és a közösség lelkületéből fakadtak, megfeleltek az adott kor és ember igényeinek: vagyis szoros összefüggésben álltak a „világi élettel”. A világi és szakrális szektor merev elkülönítése azonban elvágta a keresztény élet formáinak életközelséget biztosító gyökerét. A formák eredeti rendeltetése egyre nagyobb mértékben feledésbe ment, sőt később önálló - a világtól tudatosan elkülönült - rendszer épült ki belőlük. E formák pedig - a közfelfogás szemében - már szakrális voltuk miatt is változhatatl anokká lettek. A pecsétet e folyamatra rátette - a történetileg nagyon sok szempontból magyarázható - tridenti zsinat utáni ellenreformációs centralizáció. Pontos szabályokkal meghatározták az egyházi életnek, különösen pedig a liturgiának minden kis cirádáját, s így akaratlanul is hozzájárultak annak a véleménynek kialakulásához, hogy ezek a formák így - és csiaik így! - szentek, s mint „opus operatum”, csakis ilyen módon való végzésük által közvetítik a kegyelmet. A szekularizáció korának embere elutasítja az üres formákat, s kutat az emberrel, az élettel való kapcsolatuk után. Ilyen értelemben mondhatják a teológusok iaz egyházi formákra vonatkozóan is, hogy a helyesen értett szekularizáció lényegileg keresztény folyamat [3]. Az, mert feloldja a formák mágikus merevségét, és szinte vissza- kényszeríti azokat eredeti krisztusi ember- és életközelségükbe. - A felvetett problémát a következőkben az egyházi formák legismertebb területén, a liturgián szeretnénk szemléltetni. Az egyházi formák és az élet A keresztény liturgia Krisztus terve szerint lényegileg „világi, világból táplálkozó liturgia” írja Scbillebeeckx. Hiszen a keresztény vallásosság, a keresztény istentisztelet nem valósul meg valami elkülönült szakrális szektorban, ellenkezőleg: a keresztény a megváltott világban él, és egész élete a iszó szoros értelmében imádság, liturgia. A Krisztus szellemében végzett imádság pedig nem szószaporítás, hanem a „lélekben és igazságban” való ima és élet (Jn 4,23). Mert „aki szeretedben él, az Istenben él, és Isten őbenne” (Jn 4,17). Ezért mondhatja szent Pál, Ihogy „akár esztek, akár isztok, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1 Kor 10,31), vagy hogy „szüntelenül imádkozzatok”. Ugyancsak ő írja a rómaiaknak: „adjátok át testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek istentisztelete” (Róm 12,1). A „test” átadása a szemita gondolkodásban az egész emberélet átadását jelenti: annak minden emberi-világi vonatkozásával együtt. Szent Pál számára tóhát az isten- tisztelet helye az egész világ, az egész élet. - A Szentírásnak ún. „rossz világ” fogalma nem áll ellentétben e gondolatmenettel. A „rossz világ” félreérthetetlenül a bűnök világát jelenti. Ugyanakkor „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”, s „nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözöljön a világ” (Jn 3,16,18). Scbillebeeckx - a Szentírást elemezve - részletesen rámutat, hogy „van nem-keresztény evilágiság, de van krisztusi evilágiság is” [4], sőt Krisztus maga - istensége mellett - teljes egészében ember, azaz „evilági” is volt. Jézus nem egy liturgikus ünnep keretében áldozta fel életét. A golgotái áldozat nem „egyházi liturgia”, hanem Krisztus istenemberi életének szerves része volt, amelyet ő avatott istentiszteletté. Lényegi szembefordulás ez a zsidó áldozatokkal, s egyben jelenti azoknak végleges megszűnését (Zsid 8,9). Ettől kezdve a keresztények egész élete áldozat, istentisztelet (liturgia) lehet (vö. Róm 12,1). Ezentúl már nem236
