Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Aszódi László: Világiak az Egyházban
világiaktól mereven elzárkózott, ha tehette, nem engedett nekik az Egyház ügyeibe betekintést vagy éppen beleszólást. ,,A kereszténység olyan volt, mint egy nagy apátság, melyben a világiak olyasvalamik voltak, mint... a laikus testvérek, akik Isten szolgáinak földi életszükségleteivel törődtek” [9]. Az Egyházon kívüli fejlődést - az egyszerűség kedvéért - a demokratizálódással, a jogok és kötelességek egyensúlyba hozatalával, vagy a funkciók megosztásával jellemezhetjük. Az Egyházon belül az utóbbi évezred során a demokrácia, azaz a részt vevők beleszólási lehetősége egyre jobban csökkent; a világiakat fokozatosan megfosztották jogaiktól, s egyre inkább kizárták őket az egyházi funkciókból. A II. Vatikáni zsinatig az egyházi intézmény homlokegyenest ellenkező irányba fejlődött, mint a társadalom [10]. Az ellentmondás következményei A következményeket két szinten kell vizsgálnunk. Az intézmény szintjén az Egyház és a társadalom különböző fejlődési iránya az Egyház és a társadalom egyre fokozódó elszigetelődésével s egymástól való eltávolodásával jár. Mivel pedig a (profán) társadalom szélesebb körű, mint az egyházi intézmény, eltávolodásuk kölcsönös ugyan, mégis az Egyházat sújtja. Az Egyház gettóba kerül, belterjessé, zárt tenyészetté válik - s ezáltal egyebek között képtelenné válik missziós hivatásának (Mt z8, 29) betöltésére is. Egyéni, egzisztenciális szinten más a papok és más a világiak helyzete. Amíg a papok megelégszenek az Egyházon belüli tevékenységgel, a világot elutasítva (Jn 15,18-20), vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyva, szinte probléma-, mindenképpen belső konfliktus-mentesen élhetik életüket, s végezhetik munkájukat. Az intézmény logikájából ez a magatartás következnék. (Megjegyezzük, ez már nem teológiai, hanem szigorúan szociológiai kérdés. Minden intézmény ego-centrikus. Minden intézmény öntörvényű, figyelmen kívül hagyja környezetét) [11]. Az Egyház és a társadalom egymástól eltérő fejlődése elviselhetetlen feszültséget teremt a világiak számára. Egyidőben részesei mind az Egyháznak, mind a társadalominak, s azok különbözősége, sőt különböző mozgása szkizofréniát okoz. A ,,kettéhasadó” világiak, a „vasárnapi keresztények” esetleg sem a világban, sem az Egyházban nem képesek betölteni hivatásukat. Az viszont nagyon valószínű, hogy a legtöbb világi nem képes egyszerre mindkét helyen helytállni. Az Egyház és a társadalom egymástól való eltávolodása a vagy-vagy dilemmáját állítja a világiak elé. Vannak, akik az Egyházat tekintik elsődlegesnek, s polgári életüket másodlagosnak, akik alkalmazkodni tudnak a gettón belüli élethez. Mások mélyebben belegyökereztek a társadalomba, és az Egyhához fűződő kapcsolatuk formálissá válik, sőt megszakad [12]. A dilemmából az egyén szintjén csak látszat-kiút akad. Kétségtelen, pillanatnyilag megoldást jelent, ha a világiak az Egyház tanítóhivatalát elfogadva és tisztelve, de az egyházi intézménytől minél inkább függetlenedve saját felfogásuknak, elképzeléseiknek és szokásrendjüknek megfelelően kis közösségeket (underground church, Basiisgruppe stb.) alkotnak. Ellenben a „szabadság” itt csak abban áll, hogy a kis közösség és az egyházi intézmény közötti kommunikációs kapcsolatok gyengék, azaz az intézmény tudta nélkül annak szabályaival ellentétben is lehet cselekedni. Ez a „megoldás” addig hasznos, amíg egyrészt a világiak kezdeményezőkészségét felhaszja és kanalizálja, azonban - másrészt - még nem ütközik az intézmény rendjébe. Az összeütközés ugyanis vagy a spontán közösség, vagy az Egyházhoz fűző kapcsolat végét jelenti [13]. 231
