Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Túlparti fények
transzcendencia jelzései életünkben. Ha az ember abban a világban, amelyben mindenünnen a halál veszi 'körül, nemet mond a halálra, akor ez a nem megvallása annak a világon túli valóságnak, amely föltétlenül igazolja, hogy Szókratész és a többi „vesztes” reménye nem illúzió. Tudatunk elemzésében eljutunk ahhoz a nemhez, amely csak az abszolút igenre épülhet. Hétköznapi tapasztalásaink transzcendens értelmezése nem iktatja ki, hanem elmélyíti reményünk biológiai, pszichológiai, társadalmi értelmezését. A transzcendencia a végső igazolása a halálra abszolút nemet mondó reménynek és bátorságnak, a gyermekségnek és az örömnek. A transzcendencia teszi lehetővé nemcsak a remény gesztusait, hanem - a megváltás szelíd iróniájaként - a harmóniába vetett bizalmat és a sztoikus lemondáshoz váló bátorságot is. A nevetés Isten megváltó nevetésére utal a jó emberi nevetés: a transzcendencia jele a humor is. Az össze nem egyezőkön, a meg nem felelők képtelen találkozásán nevetünk. Amikor meghallotta, hogy idős felesége gyermeket szül, „Ábrahám arcraborult és úgy nevetett”. Sára magában nevetett, s amikor megszülte fiát, így nevezi: „Nevetést szerzett nekem az Ür” (Gén 17,17:1 8,12-15). „Mindig komikus az olyan helyzet, mely egyszerre két teljesen független esemény-sorozathoz tartozik, s amely egyszerre két különböző módon értelmezhető” - írja Bergson [10]. Ezért nevetséges a kis zsidó és az óriás néger, a bolha és az elefánt találkozása. Thalész, miközben a csillagokat szemlélte, beleesett egy gödörbe. Egy okos és tréfás téhenészlány - mondja Platón! - kinevette érte [11]. Az elvonatkoztató értelem s a földön járó józan ész ütközése mindig nevetséges. A szellemi és az anyagi világ alapvető eltérésében gyökerezik a komikum. Meg nem egyezésük teszi a humort az ember lényegi tulajdonságává, a nevetést emberi jelenséggé. A nevetséges a szellem földhözkötött- ségét, a komikum és a tragikum közös talaját tükrözi. A komikum is, a tragikum is az ember határait tárja föl, végességét jelenti ki. A komikum az emberi valóság objektív dimenziója, nemcsak szubjektív-pszichológiai reakció erre a valóságra. A komikumban (természetesen a tragikumban is) a határaival körülírt határtalanság - az emberi szellem - nyilvánul meg. A legmegrázóbb emberi tragédiában is ott lappang a komikum; a rettegés és a félelem ikertestvére a nevetés. A humor nemcsak felismeri az alapvető meg nem egyezést az emberben, hanem viszonylagosítja is. Azt sejteti, hogy - legalább a nevetés idejére - zárójelbe tehető a tragédia. A humor - miközben kineveti a korlátái közé zárt szellemet - azt ígéri, hogy a fogság nem végleges. A nevetés szabadságot hirdet: a benne a rejlő fel- szabadulás a transzcendencia jelbeszéde mindennapi életünkben. A humor - akár a gyermekség vagy a játék - az öröm transzcendens igazolása. A humor kigúnyolja a „komoly” világot, s relativizálja hatalmát. Hafiz perzsa költő Szamarkand valamennyi szépségét odaadta volna egyetlen - szerelmese arcán levő - szeplőért. A hódító Tamerlán kérdésére: „Hogy merted császári székhelyem pompáját összehasonlítani egy perzsa ringyó olcsó bájaival”, Hafiz így válaszol: „Felség, Tőled tanultam a bőkezűséget”. A történet szerint Tamerlán elnevette magát, és elengedte a költőt. Az ügy másként is végződhetett volna, mivel a hódítóknak általában nincs humorérzékük. Mindenképpen kérdéses azonban, hogy kit kell sajnálnunk: azt-e, aki kezében tartja a világot, vagy azt, aki kineveti érte? A „komoly” válasz a hatalom áldozatát sajnálja, a humor szemében a hatalom a sajnálatra méltó. Az a legnyomorultabb, aki illúzióban él, és a hatalom a legveszedelmesebb önámítás. A legszokványosabb, legjózanabb tapasztalati ész is tudja, hogy a hatalom bizonytalan, s hogy Tamerlán is meghalhat. Amit azonban a nevetés ki209
