Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - FIGYELŐ - Gál Ferenc: Péter elsősége ökuménikus párbeszédben
FIGYELŐ PÉTER ELSŐSÉGE ÖKUMENIKUS PÁRBESZÉDBEN Mióta a keresztény egyházak, illetőleg azok teológusai között megindult az intenzív párbeszéd, egyre inkább kiviláglott, hogy a nehézségek az Egyház értelmezése körül csoportosulnak. Ezen belül is a legnehezebb kérdés a pápaság problémája. A kölcsönös megértés egyre több jelét látjuk annak a megváltásában, hogy az Egyház a hívők közössége, Isten népe, Krisztus teste, az üdvösség intézménye, sőt - amint azt a Concilium folyóirat 1968 áprilisi számában közzétett ankét mutatja - még az Egyház jegyeit és az apostoli utódlást illetően is található bizonyos közeledés. Mikor azonban a Concilium 1970 áprilisi számában a különböző egyházak teológusai mérlegelték a Zsinat utáni idő problémáit, félreérthetetlenül arra az eredményre jutattak, hogy a pápa elsőségének értékelése, ahogyan azt az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazták, egyszerűen idegen és elfogadhatatlan mind a keletiek, mind a protestánsok számára. A helyzet tehát az, hogy amit katolikus szempontból az egység jelének és eszközének tekintünk, a másik oldalon úgy szerepel, mint az egység akadálya. A Concilium 1971 áprilisi száma mégis alapot igyekezett keresni a pápaságról folyó dialógushoz. Egyáltalán van-e, és hol van az érintkezési pont a különböző felfogások között? A keresztény egyházak teológusainak ezért teszik fel a kérdést így: Van-e értelme Péter szolgálatának az Egyházban? A Zsinat óta minden vonalon igyekszünk egyházi szolgálatról, nem pedig méltóságról beszélni. Kétségtelen, hogy a pápa primátusára is vonatkozik Krisztus kijelentése: aki első akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája. Ilyen értelemben a „Péter szolgálata” (Petrusdienst) kifejezés alkalmas lehet arra, hogy kellőképpen jelezze a pápai primátus dogmatikai tartalmát és gyakorlásának módját. Az I. Vatikáni Zsinat ezt a hármas dogmatikai megállapítást tette: A római pápa isteni jogon, vagyis Krisztus rendelkezéséből jogutódja Péternek a primátusban. A primátus itt azt jelenti, hogy minden hívő és minden püspök fölött teljes joghatósággal rendelkezik. Tanító- hivatalából kifolyólag pedig ex cathedra döntései önmagukban mentesek a tévedéstől, és visszavonhatatlanok, nem pedig azért, mert utólagosan az egész Egyház elfogadja ezeket a döntéseket. Ma a pápai főségnek ezt az elméleti és jogi meghatározását sokan úgy tekintik, mintha az az abszolút monarchiát akarta volna megörökíteni Krisztus Egyházában. Biztos, hogy a megfogalmazásában akkor — az evangéliumi utalások mellett - jelentős szerepet játszott a pápaság történelmi helyzete, és az Egyháznak, mint a maga területén „tökéletes társaságnak” egyoldalú, csupán jogi szemlélete. Ezért is tartotta szükségesnek a II. Vatikáni Zsinat, hogy az egyházi hatalom kollegiális természetére rámutasson, vagyis hogy tisztázza a pápának és a püspökök testületének viszonyát. A lelki hatalom gyakorlásának módja azonban mindenképp sokféle lehet, ezért a dialógus akkor sem fölösleges, ha a pápai primátust katolikus szempontból bittereiként kezeljük. A protestáns teológiai felelet megfogalmazásánál történelmileg és dogmatikailag legmesz- szebbre Wenzel Lobff, hamburgi evangélikus professzor nyúl, amikor felteszi a kérdést: Anti- krisztus volna-e még ma is a pápa Luther szemében? Az egykori kijelentést a speciális történelmi helyzettel, és a teológiai nézetek merev ütközésével magyarázza. Ma ez nem ismétlődhetne meg. Luther úgy látta, hogy a Mt 16-ban és Jn 21-ben előforduló egyházi hatalom az evangélium hirdetésére vonatkozó teljhatalmat jelenti. Krisztus igéje által, nem pedig hivatalt viselő emberek által kormányozza Egyházát. Jelenlétét nem valami Egyházon belüli történelmi intézmény (mint pl. a pápaság) biztosítja, hanem az evangéliumnak, és az evangéliumban meghatározott szentségeknek az engedelmes elfogadása. A megigazulás ebből az önkéntes, szabad döntésből fakad. A pápaság, mint hatalmi intézmény, épp ezt a szabadságot veszélyezteti, és egyúttal az evangélium fölé emeli önmagát. Ilyen hatalmi visszaélés volt abban az időben a búcsúk hirdetése is. Mindenesetre Luther Antikrisztuson nem a Jelenések könyvében szereplő külső ellenséget értette, hanem az Egyházban magában fellépő ellenséget. Lohff szerint a katolikus Egyház a vallásszabadság tételének proklamálásával nagyot lépett előre. Elismerte, hogy az evangélium-adta szabadság az ember elidegeníthetetlen joga, s ezzel egyben lehetővé tette a megigazulás kérdésének megértőbb tárgyalását is. Protestáns értelemben az üdvözítő hit azt a szabadságot jelenti, hogy az ember önállóan és kritikával keresi az igazságot, mind a hit megalapozásában, mind pedig az erkölcsi döntésben. Ez a hit azonban veszélybe kerül ott, ahol a tekintély - bár az egység kedvéért - hatalmi szóval közbelép. De másrészt veszélybe kerülhet ott is, ahol az egyéni szabadság kedvéért elhanyagolják a hit közösségét, és az egységre való törekvést. Ezért ma a Péter-szolgálatára vonatkozó kérdést így kell feltenni: Lehet-e a pápaság a hívő számára annak a tanúságtételnek jele, amely egyszerre fejezi ki az Egyház látható egységét és hitének szabadságát? Heinrich Ott, baseli református professzor a tekintély fogalmából indul ki. A vallási tekintély nem lehet gyámkodó közvetítő. Tiszteletben kell tartania azt a lelkiismereti szabadsá190
