Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - FÓRUM - Paleta Éva: Celibátus - civil szemmel
CELIBÄTUS — CIVIL SZEMMEL Egyházunk egyik legvívódóhb problémája. Minket, világi hívőket sem hagy érintetlenül. Nézzünk hát szembe vele! Világszerte egyre kevesebb a papi hivatás. A meglévőkből is sokan kérik felmentésüket. Miért? Századunkban a társadalmi átalakulások következtében elmosódott az éles határvonal ember és ember között. Megtanultuk értékelni egymáít. De határozottabbaikká váltak a körvonalak abban, hogy hiszünk-e, vagy nem hiszünk. Nem gyűlöli egymást hívő és hitetlen, sem a különböző vallások követői, de kevesebb a közönyös. Legtöbben tudják, mit akarnak. Azok is tudják, akik nem akarnak egyebet, csak önmagukat keresik. Az emberek őszintébbekké is váltak. A papi pálya nehézségeit is inkább azok vállalják már csak, akik komoly elhatározással vállalják a celibátust is. Hogy ez az elhatározás az évek folyamán megmásul, és eljut a felmentés kéréséig, — annak számtalan külső és (belső tényező lehet az oka. A fiatal pap kikerül az életbe, a munkaterületre. Tele van lelkesedéssel, munkakedvvel, tetterővel, tervekkel. Azután útón-útfélen értetlenségbe, szeretetlenségbe ütközik. Sokan félnek még barátkozni is vele, mert szégyellik, hogy hisznek. Tolakodni nem akar. Kevésnek érzi azt, amit épp tenni tud. Papi munkája nem tölti be az idejét. „Irigyelni” kezdi a családapákat, nem is éppen azért, mert feleségük van, hanem mert életüket betölti az övéikért való munka, törődés: munkájuknak szemmel látható eredménye van. Ugyanakkor viszont mégis vitatható, hogy a pap valóban tétlenségre kényszerül-e? - Mindenki annyi munkát talál magának, amennyit keres - véli egy szintén most élő és működő pap, jóllehet semmi „külön munkát” nem végez. Plébániai munkája egészen betölti idejét. Hívei szeretik, temploma látogatott. A nehezebb körülmények között élő, főleg vidéki papokra nézve pedig érvényes: „Relatíve bármilyen kevés is az, amit tehetünk, mindig meg kell tennünk” (Szennay András: Teológia és élet. 88. old.). Sok helyütt idősebb „konzervatív” főnök mellé kerül a fiatal pap, akivel azután - többnyire mindkettőjük hibájából — nem tud közös nevezőre jutni. Gyámkodik felette, nem nézi jó szemmel a családlátogatásokat, főleg, ha azok későre nyúlnak, tán jóhírét félti. Ez elviselhetetlen a mai fiatalok számára, legyenek bár papok, vagy világiak. A korszellem szabadságigénye olymértékű, hogy lassan egyenlővé válik a lélegzetvétel nélkülözhetetlen voltával. Ha viszont a másik oldalt nézzük: Alkalmazkodni mindenütt kell. A világi hívő is alkalmazkodik: családban, munkahelyen. A gyermek alkalmazkodik a szülőhöz, iskolához, a szülő a nagyszülőhöz, a nagyszülő a számára idegen mai világhoz és annak képviselőihez. Anyós a menyhez, após a vőhöz, és így tovább ... Hol találunk helyet ezen a földön, ahol nem kell alkalmazkodnunk senkihez?! — Van aztán egy aggodalmaskodó, a maga kényelme és biztonsága felé hajló réteg is, melyben erősebb az aggódás, mint az elhivatás mindent elsöprő és mindenen felülemelkedő ereje. A föld vonz. A templomokba többen is beleférnének. Miből fog a pap akikor élni, ha talán még kevesebb lesz a hívő? — És szakmát tanul ... Nincs okosabb dolog ennél, de — sajnos — sokan nem állnak meg annál, hogy a papi teendők mellett egyéb munkát is vállalnak. A „másik munka” mellett azután eltörpülnek a lelkiek. Megelégszenek a vasárnapi misézéssel; - ugyanakkor, amidőn gondterhelt, holtfáradt családapák és anyák nem tudják nélkülözni a napi áldozást, melyért a hajnali kelést, yagy az esti mise áldozatát is vállalják, — egésznapi munka után. Ismét más kísértő az anyagiasság és a nagy- ravágyás. Ez jelentkezik a legalattomosabban, és a legmélyebbre nyúlik vissza. Tehetséges fiatal pap. Kiemelik. Doktorál. Hogy tehetik hát meg vele, hogy ezek után sáros faluba dugják? - A legjámborabb hívők is hajlamosak, hogy ezen megütközzenek. Aztán a magukat mélyen vallásosnak vélő anyák, akik szinte születése pillanatától melengetik magukban a gondolatot, hogy fiúkból pap legyen. De ha az Űristen miatt melengetnék azt! Sok esetben ő másodszempont csupán. Hiúság is; főleg ott, ahol evvel a fiú környezetéből kiválik, és tanulása révén afölé emelkedik. No meg a rejtett, talán soha be nem vallott anyai féltés, hogy fia mindvégig csak az övé maradjon, ne kelljen soha más nővel osztoznia rajta. Egy jó plébánia életbiztosítás anya és fiú (szándékosan használtam ezt a sorrendet) számára. Távol álljon tőlem, hogy ide soroljam azokat az anyákat, akik Isten iránti szeretetből, egészen önzetlenül vágynak erre. Sok ilyen is van. Ismerek valakit, akit édesanyja már születésekor felajánlott Istennek, de erről soha sem beszélt fiának; fia csak azután értesült szándékáról, amikor már a maga akaratából lett pap. A papi pálya nem kereseti lehetőség, hanem küldetés. — Itt vagyok, Uraml Engem küldj 1 - válaszol az Űr kérdő szavára Izaiás próféta. Akik így állnak az ö szolgálatába, többnyire meg is maradnak abban. De hogyan állja meg a helyét az, akit bölcsőtől a szemináriumig kényeztet a mamája, esetleg a többi, a kevésbé tehetséges testvér rovására is? Majd mindez - önálló plébániát kapva - folytatódik. Az az ember, aki sohasem kísérelte meg, hogy maga lássa el önmagát, hogyan értheti meg embertársai, hívői mindennapi gondját-baj át, nehézségeit. Hogyan tud ellenállni a fentemlített kísértéseknek? Helyes, hogy az Állam kötelezi a papj előlieket is, hogy töltsék le katonai szolgálatukat teológiai tanulmányaik megkezdése előtt. Akinek komoly a szándéka, ez nem fogja 188
