Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 3. szám - FÓRUM - Lapis Katalin: Szent István "rehabilitálása"
megszokásból, a családi ellentétek elsimítása végett. Másnap előkerestem a fent említett cikket, s mégegyszer végigolvastam. A probléma pontosan idevág. Ha valóban helyesen értelmezzük a szentségi htékonyság és az egyéni közreműködés (opus operatum és opus operantis) viszonyát, ha valóban csak meggyőződéses, Krisztussal találkozni kész keresztények részesülhetnek a szentségekben, akkor ezekre a fiatalokra egyelőre nem kerülhet sor. S magát járatja le, magát ámítja az Egyház, ha ilyen esetben - bár tudija, hogy nem őszinte elhatározás, Isten felé forduló közös életkezdés óhaja hozta ide az ifjú pánt - lehetővé teszi az esküvőt! Jóllehet, nem köny- nyű visszautasítani az ez ügyben jövőket, mégis egy komoly beszélgetés alkalmával mindenképpen ki kell derülnie az igazi szándéknak; ha pedig ez nem alakul a továbbiakban sem megfelelően, akkor várakozásra int. Kétségtelen, hogy a jelenlegi gyakorlat alapján a fitalság szemében az Egyház csak arra való, hogy üres formaságoknál (temetés, esküvő) díszleteket szolgáltasson. És ezt — elnézést a bírálatért - a papok többsége nem veszi észre. Vagy számukra csak a pénz számít? - Ez durván hangzik, de nem egy ismerősömnek ez a véleménye. A mai embernek és keresztényeknek meggyőződéses, és nem külsőséges, csak formákra építő Egyházra van szükségük. F. A. egyetemi hallgató * A gyakorlati lelkipásztor csak örömmel fogadhatta a „Szentségek vagy mágikus ceremóniák?” c. írást. Valóban, a tanulmány egyrészc lelkiismeretet felrázó, másrészt választ ad sokunk ki nem mondott vagy világosan meg nem fogalmazott kérdéseire. Mégis: a világos alapelvek következetes keresztülvitele a mindennapi életben olykor szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Ezek a nehézségek kétirányúak: megvannak mind a szentséget kiszolgáltató (vagy - házasság esetében - annál asszisztáló) lelkész, mind a szentséghez járuló felek részéről. A nehézségek első csoportja tehát a lelkipásztorok következetlen magatartása okozza. Egyik a minimális személyes öntudatot sem követeli meg a szentséghez járuló részéről, másik olyan maximalizmusra törekszik, amely már-már a katarok eretnekséget juttatja eszünkbe. Ilyen körülmények között főként a beosztott lelkészek helyzete nehéz, de nem könnyű azé a plébánosé sem, akinek szomszédja merőben ellentétes gyakorlatot követ. Ki .tegyen itt igazságot? Nyilván az, akinek ez Krisztustól megszabott feladata: a hivatalos egyházi felsőbb ség. Az országosan egységes papi állásfoglalásnak alap- feltétele a Püspöki Karnak ebben a nagyon fontos kérdésben hozott mielőbbi egységes döntése kell, hogy legyen. A hívek részéről meglevő nehézség oka a h' ínyos, helytelen vagy más okból eredménytelen katechézis. A megoldás tehát: a helyes ka- tecbézis. Pl. a keresztség szentségével kapcsolatban már a jegyesek ilyen irányú kellő felvilágosítása, a keresztelést kérő szülőkkel folytatott megbeszélés. És ha ezek után sincs meg a garancia a megkeresztelendő gyermek vallásos nevelésére, akkor sem kellene mereven elutasítani a szentség kiszolgáltatását, hanem - kellő magyarázat után - föl lehetne venni a gyermeket katechumennek (bejegyezve a Hittanulók Könyvébe - a Jegyesek Könyve mintájára); tán azzal a megjegyzéssel, hogy majd ha eléri a megfelelő kort, és jelentkezik a keresztény oktatásra, akkor az előkészítésen való részvétel után részesülhet a keresztség szentségében — és egyúttal lehet elsőáldozó is. Így a szülők mégis éreznék, hogy gyermekük azért valamiképpen már az Egyházhoz tartozik, s megérthetnék, hogy az Isten népéhez való tartozása keresztény szülői hivatásuk teljesítésétől függ. Ezzel a módszerrel föl lehetne ébreszteni szuny- nyadó felelősségérzetüket. Még az is megtehető, hogy ezt a hittanulónak való felvételt ösz- szekötjük valamilyen egyszerű szertartással, mondjuk, egy rövid áldással. Hasonló úton-módon lehetne tán megoldani a többi szentség kiszolgáltatásánál adódó nehézségeket is. Antal József SZENT ISTVÁN „REHABILITÁLÁSA” Még benne vagyunk a szentistváni évforduló hangulatában. Érthető tehát, ha templomi szónokaink is igyekeznek ezt itt-ott megemlíteni és hangsúlyozni. Arra azonban nem gondolnak, hogy „mit” hangsúlyozzanak, és hogyan. Olykor mintegy „rásütik a bélyeget” szent és zseniális királyunkra: véreskezű volt, mert megvakíttatta rokonát! Viszont szervező zsenialitását: hogy egy sátorlakó, nomád népet 30 év alatt európai kultúrnéppé alakított át iskolák felállítsával, az ország vármegyékre történő beosztásával, az ipar és a kereskedelem beindításával, a föld megműveltetésével, a hadsereg fejlettebb mintára történő korszerű átszervezésével, a hitélet megindításával, várak építésével, csak alig-alig említik. Arról is ritkán esik szó, hogy 10 püspökséget, két érsekséget, 5 apátságot, két társaskáptalant, 5 monostort alapított az országon belül, - Ravennában, Rómában, 185
