Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 2. szám - FIGYELŐ - Egy elméleti-pasztorális párbeszéd

Ezen előzetes megjegyzések után Löhrer rész­leteiben igyekszik kiegészíteni, helyenként ki­igazítani Küng válaszát. Helyes a szerzőnek az a megállapítása, hogy az I. Vatikánum vissza vezeti a pápa tévedésmentességét az egyház infallibilitására. A döntő probléma azonban ez: vajon milyen jellegű magának az egyháznak tévedésmentessége? Milyen infallibilitásra van a hit utalva? S itt - vallja Löhrer - feltétle­nül többre kell igényt tartani, mint a Küng ál­tal hangoztatott ,,inde£ectibilitas”-nak, az igaz­ságban való megmaradásnak általános jellegű tételére. Kétségtelenül e felfogás közel áll az evangélikus teológiai tanításhoz, döntő pontján konvergál is azzal. Ez természetesen még nem lehet ok arra, hogy egyértelműen visszautasít­suk. Löhrer a továbbiakban néhány kritikus meg­jegyzést tesz. — I. Küng nem jár el helyesen, amidőn eltúlozza a „Humanae vitae” kapcsán jelentkező viták fontosságát. Hiszen köztudott, hogy a pápai enciklikák jellegüknél fogva nem tévedhetetlenek. Valóban sajnálatos hiba volt egyházunkban, - jelenti ki Löhrer -, hogy az utóbbi időkben az enciklikák értékét túl ma­gasra helyezték. Nyilván ennek tulajdonítható az is, hogy a ipápa maga is úgy vélte: nem térhet el elődjeinek kijelentéseitől. - 2. Küng nyomatékkai hangoztatja, hogy a pápai primá­tus szolgádat (Dicnstprimát). Továbbá: az egy­házi hierarchia fejlődését - úgy tűnik - a ius humánumra, az emberi jogra vezeti vissza. Ezt azonban - vallja Löhrer - csak fenntartásokkal lehet elfogadni. Az ugyan lehetséges, hogy a pápai primátusnak jelenlegi gyakorlásmódja szá­mos emberi elemet is rejt magában, s ahhoz sem fér kétség, hogy a primátusnak és az episz- kopátusnak együttműködésében még van kí­vánnivaló. Mindazonáltal e „szolgáló primátus­nak” épp az egyház érdekében egyszersmind „primatus iurisdictionis”-nak, joghatóságinak is kell lennie. Ez a szempont sajnálatos módon elsikkad Küng könyvében. S ha már nem is akarunk a „ius divinum” fogalmával dolgozni, a pusztán emberi itt feltétlenül kevés. Leg­alább is az „istehemberit” kell vallanunk. — 3. Küng helyesen állapítja meg, hogy hamis az a hitvédelem, amely utólagos értelmezési kísér­lettel lekicsinyli a tényleges tévedéseket. Ugyan­csak helyesen mondja, hogy történeti dokumen­tumokba nem lehet olyasmit beleolvasni, amit azok nem tartalmaznak. E negatív kritika azon­ban még kevés. A konkrét kiigazítással Küng adós marad. Kívánatos a helyes értelmezés, de ez komoly teológiai munkát követel. Azt vi­szont képtelenség állítani, hogy az egyes teoló­gusok döntsék el: mit is tanít a Szentírás, ille­tőleg az egyház? Hogy kizárólag történctk,ki- kai módszerrel döntse el a teológus: mit is kell valóban hinni? - 4. Küng helyesen figyelmeztet — idézve a 2. Vatikánumot —, hogy minden hívő az általános krisztusi papság alapján ré­szese egyben a tanítói funkciónak is. Az sem tagadható, hogy a tanítóhivatali -állásfoglalások az utóbbi évszázadban bizonyos túltengésről ta­núskodnak. Sokakban egyenesen azt a benyo­mást kelthették, hogy a pápa egyszersmind a legjobb teológus is, — a teológusoknak pedig nincs más dolguk, mint tudomásul venni és magyarázni a pápai teológiát. Itt tehát valóban van helye a kiigazításnak. Mégis, az a benyo­másom - írja Löhrer —, hogy Küng a másik végletbe esett. Túl kurtára szabja a tanítóhiva­talnak jelentőségét, s nem veszi figyelembe már a szentpáli levelek vonatkozó tanítását sem. Vagy tán valóban elégséges lenne - amint azt Küng is megengedi -, hogy a tanítóhivatal csak „szükségállapotban” nyilatkozzék? Hogy csupán a „tűzoltóság” szerepét játsza, amely csak akkor lép közbe, ha már ég a ház? Küngnek a tanítóhivatalról vallott kritikája - vallja Löhrer - messzemenően igazolt. Di­csérendő egyháztanának józan realizmusa is. Az egyház tagjai valóban tévedőképes embe­rek, kiket sohasem szabad Krisztus tökéletessé­gével mérni, vagy ővele felcserélni. Mégis, az a benyomásom — ínja —, hogy ugyanez a rea­lizmus sokkalta kevésbé érvényesül Küngnél, amidőn a teológiáról, annak zsinat utáni mű­velőiről szól. Nemde inkább azt kell monda­nunk, hogy a zsinat utáni teológiában is talál­ható búza ás konkoly? Számos részletkérdés és elemző kritika után Löhrer azzal fejezi be bírálatát, hogy hivatko­zik a Küng zárószavában idézett szentágostoni szavakra. Ennek értelmében: mindannyian a szeretet útján kívánunk járni, s az Istent ke­ressük. Ezt az utat kívánta e nyílt és becsü­letes kritika is követni, - zárja ismertetését Löhrer. A DIAKONIA-DER SEELSORGER szép példát ad az egyházon belüli, emelkedett han­gú dialógus gyakorlására, amidőn Löhrer kriti­kája után közvetlenül Küng rövid válaszát is ismerteti. A tübingeni professzor hat pontban mond köszönetét a recenzensnek. I. Nem mindennapi pontosságáért, amellyel könyvét ismertette. Mennyire eltér az ilyen tár­gyilagos írás pl. attól a két polemikus és tá­madó cikktől, amelyben az „Osservatore Ro­mano” szólt könyvéről. — 2. Köszönet illeti Löhrert azért is, mivel jól felismerte a szerző alapvető szándékát: a vitatkozó, problémákat feltáró, de egyben és pont ezzel az egyház lelkipásztori szolgálatát is vállaló, szellem ér­vényre juttatását. Hogy minden vádaskodás és ellenséges hírverés mellett és ellenére - írja Küng — soha nem veszítette el kedvét a teoló­gia művelésére, és lojalitását egyházával szem­ben, azt elsősorban az olyan kollégáknak kö­szönheti, mint Magnus Löhrer. - 3. A recenzens fenntartás nélkül helyesli a felhozott problé­máknak kérdés formájában való tárgyalását. Ezzel tanúsítja, hogy nem tartozik azok közé, akik egyszerűen tagadják, vagy nem akarják meglátni a nehézségeket, - esetleg kitérnek azok elől. Ezért külön elismerés illeti. - 4. Löhrer elvben az ajánlott megoldási kísérlet 124

Next

/
Thumbnails
Contents