Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)

1971 / 2. szám - FÓRUM - Küzdeni az igazságért - avagy: mire valók a viták? - Katona Nándor: Építő és bomlasztó kritika

elengedhetetlen velejárója — mondhatnók úgy is, hogy a demokrácia alapvető bizonyítéka - a kritika szabadsága. Hazánkban ezt világi vonatkozásokban megtaláljuk, de aligha mondható el ugyanez egyházi vonatkozásban. Egészen természetes, hogy a közösség érdekében gyakorolt kritika soha sem fajulhat demagógiává: a kritikának mindig építő kritikának kell lennie.

A helyes, építő kritikának több föltétele van.

I. Annak részéről, aki a kritikát gyakorolja:

1. Megfelelő fokú értelmi képességre van szükség. Kell, hogy legalább abban a kérdésben tisztán lásson, amellyel kapcsolatosan bírálatot akar gyakorolni, mert egyébként üres levegő- verdesés lesz kísérlete. Vagy nyitott kapukat dönget, vagy irreális légvárakat építget, álomvilágot alkot. Mindez senkinek sem hasznos, de főként soha sem használ az ügynek. Ugyanakkor pedig megzavarhatja sokaknak tisztánlátását. Nem azt mondjuk ezzel, hogy minden kritikához egyetemi végzettségre van szükség, — de természetes józan észre minden esetben.

2. Kell valamelyes kritikai érzék, hogy valaki észrevegye a javítandókat, rá tudjon tapintani a fájó pontokra. Oly adottság ez, amellyel nem mindenki rendelkezik. Kétségtelenül, ahhoz, hogy a kritika „frappáns” legyen, szükség van arra is, hogy a bíráló a hibákat kissé kisarkítsa, a problémákat „kihegyezze". A végletektől azonban föltétlenül őrizkednie kell, mert a túlfeszített húr elpattanhat. A kritika terén is érvényes a régi jogi axióma: summum ius - summa iniuria, vagyis a jog túlhangsúlyozása nagyfokú jogtalanságot szülhet, ha a méltányosságot teljesen figyelmen kívül hagyjuk. A mi témánkra vonatkoztatva: bármennyire igaza van is valakinek, ha egyoldalúan csakis a saját igazát hangsúlyozza, és semmi más szempontra nincs tekintettel, végülis „az ügy” szempontjából nem lesz igaza.

3. Szükség van kellő mértéktartásra is, amelynek főként a kritika külső formájában kell megnyilatkoznia. Durva, sértő szavak, fölényes ítélkezés, gúnyos lekezelés és kioktatás vagy személyeskedés soha sem érnek célt.

4. Elengedhetetlen követelmény végül, hogy a kritizálóban legyen őszinte ügyszeretet. Vagyis a megbírált ügyet jóindulattal és megértéssel kezelje. Használni akarjon, ne pedig ártani. A kákán is csomót kereső akadékoskodás csak hátráltat minden kibontakozást. Aki ellentmondást visz- ketegben szenved, az soha ne kritizáljon. Akinek a lelkülete, amint tréfásan jellemezni szokták: „állíts amit akarsz, én bebizonyítom neked az ellenkezőjét”, az jobban teszi, ha hallgat.

II. Igazán nagynak annak kell lennie, akire a kritika irányul [1].

1. A bomlasztó kritika többnyire ott és akkor alakul ki, ahol és amidőn a hatalmon lévők teljesen visszaszorítanak minden kritikát. Ha meg vannak arról győződve, hogy ők mindent a lehető leghelyesebben tesznek, s ha valaki mégis másképpen gondolkodnék, az eleve rosszindulatú, vagy jobbik esetben ostoba. Pedig tudjuk, hogy az egyház dogmaként definiálta: az egyházban egyedül csak a pápa tévedhetetlen, és ő is csak szigorúan körülhatárolt területen, bizonyos föltételek mellett [2]. A pápán kívül pedig - bármennyire is rosszul esnék többeknek - senki más. Arról pedig a 2. Vatikáni Zsinat tanításából tudunk — bár szó szerint nem mondta ki, de bennfoglaltan tanította —, hogy az egyházi rend szentsége (még annak legfőbb fokozata, a püspöki rend sem!) nem biztosít fölvevőjének mindentudást, és semmiképp nem ad fölhatalmazást arra, hogy valaki olyan kérdésben is abszolút biztonsággal, megföllebbezhetetlenül és kritikát nem tűrve nyilatkozzék, amihez nem ért [5].

2. Nagy türelemmel el kell viselnie a kritikát annak, aki bármilyen vezetőállásra vállalkozik.

Amint egyik lelkipásztor szellemesen mondotta: mi, egyszerű papok arra kapunk kegyelmet az Istentől, hogy a hívektől jövő bírálatokat elviseljük, a főpásztorok pedig arra, hogy papjaik kritikáját kibírják. Megfagyasztja a bizalom légkörét, és lehetetlenné teszi az építő kritikát,

ha a megbírált személy a kapott kritikában fölségsértést lát, és a valamely ügy érdekében elhangzottakat is személye elleni támadásnak tekinti. Természetesen az érdekeltek ilyen esetben is tovább kritizálnak, főként a szenvedő alanyok, de most már sokkal élesebben, sajnos, többnyire szeretetlenül. így alakulhat ki azután a bomlasztó kritika.

3. Ha a kritikának igaza van, akkor az érintett személynek ezt el kell ismernie, bármennyire kényelmetlen vagy fájó is talán. Soha nem szabad a dolgokat „elkenni”, a problémákat bagatellizálni. Az őszinteség a gyógyulás útja. Egy testület vagy közösség teljes megromlásának alig van biztosabb jele, mint amikor az érintettek fölháborodással és tiltakozással válaszolnak a jószándékú és tárgyilagos kritikára.

4. Nem kevésbé fontos az a föltétel sem, hogy a kritika szenvedő alanya gyűrjön le minden

ellenszenvet azzal szemben, aki megbírálta őt, illetőleg kijelentését, intézkedését. S főként soha, semmi módon ne éreztesse sértődöttségét vagy neheztelését. Az csak természetes, hogy nem

állhat bosszút még akkor sem, ha a kritika valóban igazságtalan vagy durván szeretetlen volt.

Talán ez a legnehezebb. Látszik ez abból is, hogy hivatali és üzemi szinten is mennyit foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Akit megbírálnak - ha magasabb beosztásban van - nemegyszer keres, és találhat is módot arra, hogy „visszaüssön”. Persze nem mindig nyíltan, hanem „hátulról mellbe”. Világi vonalon az üzemi demokrácia, a szakszervezet vagy a népi ellenőrzés legalább a durvább kísérletek esetén meghiúsít minden igazságtalanságot. Egyházi vonatkozásban azonban sajnos, nincsen olyan fórum, ahol valaki igazát kereshetné, ha úgy érzi, hogy fölöttesei részéről

119