Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - TÁVLATOK - Egyházunk - öt évvel a zsinat után
TÁVLATOK EGYHÁZUNK — ÖT ÉVVEL A ZSINAT UTÁN Amikor rovatunknak e sorait papírra vetjük, alig több, mint öt esztendő múlt el a z. Vatikáni zsinat óta, és még szinte csak küszöbén állunk a második öt évnek. Tudjuk, a zsinat központi témája az egyház volt. Ismeretes az is, hogy már egy-két évvel a zsinat után jeles teológusok bizonyos „ekkléziológiai túltermelésről” beszéltek. Valóban így lenne? iTúl sokat szólt és szól az egyház önmagáról, túlontúl sokat foglalkoznánk saját életünkkel? Emlékezzünk csak vissza az öt-nyolc év előtti időkre. Kétségtelen, hogy az akkortájt tapasztalható öröm, bizakodó lelkesedés, öntudatra ébredés, nyíltság, őszinteség „befelé” és „kifelé” is, szolidaritás az egyházon belül és a világgal, a felelősségteljes jövő felé fordulás: mindez valóban a „levegőben volt”. Egy aggastyánnak, XXIII. János pápának ifjú lelkülete és lelkesedése milliókat ragadott magával. Az a férfi, akit „átmeneti szükségmegoldásként” választottak pápává, új korszakot nyitott az egyház életében. Pedig nem akart nagyobbat és többet, mint valódi békét, több igazságosságot és őszinte kiengesztelődést hozni a világ és abban Krisztus egyháza számára. „Öröm és reménység” - a „Népek világossága”: mindezt programként jelölte meg a zsinat. Úgy tűnt, a megújulás órája érkezett el Isten népe számára. .A jövőbe vetett reménykedéssel szólt a zsinat mindkét pápája az egyházon belül igényelt és -kifelé is folytatandó párbeszédről. Mindez alig több, mint öt évvel ezelőtt indult útjára. S a folytatás? Ennek vázolására, a problémák, feladatok, reális eredmények bemutatására sokan tettek az ötéves évforduló alkalmával kísérletet. Ezek között talán a legsikerültebb Heinrich Fries müncheni professzornak tanulmánya (Hochland, 1971. január), aki hazánkban is előadást tartott nemrég. Az idén 60. életévét betöltő nagytekintélyű szakembernek igen tanulságos gondolatait szeretnénk a következőkben ismertetni. ΎάτάΙιοζάεοΙϊ és eredmények ^feszültségében olykor fájdalmas eseményekkel, tényekkel vegyes öt év áll mögöttünk. Mindenekelőtt tán azt állapíthatjuk meg, - írja Fries -, hogy a mának egyháza sok vonatkozásban más arculatot tár elénk, máshol áll, mint ahogyan azt számosán elképzelték a zsinat előtt, alatt és közvetlenül utána. E „más-mivoltot” a következő vonások jellemzik: I. A feltétel nélküli igenlés helyett az átfogó, az egyházi életnek szinte minden területére kiterjedő vitákkal kell szembenéznünk. Sőt, a mélyreható kritika hangja éledt fel, és él elevenen ma is. S e vitákba, kritikába már nem csupán a teoretikusok kapcsolódnak bele, hanem részt vesznek abban a széles tömegek is. Mindez a tömegek hangja már, amely sürgeti a fennálló struktúrák, intézmények megváltoztatását, e változástól remél üdvöt a jelen és jövő számára. 2. A bibliai tudományok fellendülése és a modern ember igényeinek érvényesítése nyomán igen sokan fel kívánják szabadítani a hittartalmat a „betű rabszolgaságából”, új értelmezést sürgetnek. 3. A kívánatos megújulást számosán úgy értelmezik, hogy a feltétlen „új” lesz mindennek mértéke és értékmérője. Sokak szemében a „régi” az elavultat, a hátráltatót jelenti csupán; ezért el kell tűnnie, s ezt az eltűnési folyamatot siettetni is kell. 4. Az egyház történetiségét hangoztatva, történetét felülvizsgálva megkérdőjelezik számos tradicionálissá vált formának, így pl. a cölibátusnak létjogosultságát. Űj létformákról vitáznak, s e viták során a demokratikus rendszertől, a tanácsi rendszertől várják minden probléma megoldását. 5. Az ökumenizmus jegyében minden eddigi határvonalat felszámolnak. Már nem a teológiai-elméleti megfontolás az alap, még kevésbé ez a döntő, hanem egyszerűen az életbe léptetett gyakorlat. Az Úrvacsora-közösség, a vegyesházasságok kérdésénél az egységhez vezető út és eszköz: az elmélet fölött álló gyakorlat. 6. A világ felé való fordulás egyre többek felfogásában kizárólagos világszolgálattá válik. A szociális és politikai elkötelezettség sokak szemében előlépett az egyház legfontosabb feladatává. Az egyetlen igazoló keresztény elv már nem az igaz hit, hanem a megfelelő gyakorlat. Az orthodoxiával egyenesen szembeállítják az ortho-praxist. 7. Az aggiornamento nevében nagyon sokan az egyház teljes demokratizálását tűzik ki célul. E folyamattal együtt jár az egyházi felsőbbség- nek, a hierarchikus intézménynek, — mint mondják - az establishment-nek kritikája. A tekintélyellenes hangulat nőttön nő. E kritikának legfőbb címzettéi a pápaság és a római kúria. Mindaz, ami Rómából érkezik, már eleve gyanús, csakis szkepszist válhat ki. A „Humanae vitae” és a cölibátusról szóló enciklikák oly vihart váltottak ki, amelyre az egyház belső életében még nemigen volt példa. 8. Mindezen megfontolásokkal és gyakorlattal szemben természetesen jelentkeztek bizonyos ellenáramlatok is. Számos „mozgalom” 104
