Teológia - Hittudományi Folyóirat 5. (1971)
1971 / 2. szám - Rosta Ferenc: A hitigazságok rangsorolása
hozzám közeledő Istenre, aki ti. annyiban tartja életben az Egyházat, amennyiben annak igehirdetése és szentséged révén az embereknek adja magát [12]. Ha ugyanis Isten megszüntetné ezt a magaajándékozást az Egyházban, ez az Egyház halálát jelentené. A szó katolikus értelmében tehát hivő ember az, aki hitével átfog minden hitigazságot: az alapvetőt is, a rangsorba állítható ,,részletező”-hitigazságokat is, sőt azok velejáróit, a „származék”-hitigazságokat is, főképp, ha az Egyház hivatalosan állást foglalt mellettük. A történelem tükrében A hitigazságok rangsorolásának történeti mozgató rugója az a feszültség, melynek egyik pólusán áll az „egy” alapigazság, a másikon a „sok” hitigazság. Vitatkozó kedvű korokban megtörténhetik, hogy a teológusok valamely csoportja az egy alapigazságot írja zászlajára, és azt mondja: ez minden, aki ezt elfogadja, az mindent elfogadott, a többi mellőzhető, nem fontos. Annyiban igazuk van, hogy a „sok” hitigazság mindegyikében az „egy” a (formai mondanivaló, és csak ennek jelenléte válthatja ki az emberben az üdvözítő hitet. Viszont ez nem annyit jelent, hogy a „sok” hitigazság tárgyi mondanivalóját félre lehet lökni, tetszés szerint meg lehet őket rostálni. Nem, mivel e tárgyi tartalmak hordozzák a formai mondanivalót, bennük válik az konkrét üzenetté, mely azután feleletet, hitet vár az embertől. A helyes magatartás: elfogadni egy alapigazságot a sok igazságban. A reformációval vitatkozó jellegű korszak köszöntött a kereszténységre. Luther Márton s vele a reformáció erői — a 15. századi nominalizmus - szinte forradalmi mámorral fedezték fel az „egy” központi hitigazságot, melynek reflektorfénye egyszeriben világosságot vitt a tarka összevisszaságba. Az „egy” alapigazságnak rendező elve azonban könnyen „válogató elvvé”, azaz eretnekség forrásává válhat, ha valaki az egy fontos igazság nevében a neki nem tetsző hitigazságokat nem fontosaknak, nélkülözhetőknek jelentené -ki, vagy törölné azokat. A jelentkező veszedelem nyomán, a reformáció gátszakadása után önkéntelenül is hitvédelmi, apologétiikai állásra helyezkedett a katolikus teológia. A hitcsonkítástól való aggodalmában azonban addig hangoztatta, hogy minden hitigazság Istennek egyenlőképp igaz szava, míg végül is lapos formalizmusba torkollott: már alig tett különbséget tartalmilag fontos és kevésbé fontos hitigazságok között. Számára csak egy volt lényeges: a hitletétemény minden egyes igazságának megőrzése. Az így egészségtelenül sarkított hittudomány hol csak az egyik pólusra (az alapigazságra), hol csakis a másikra (a sok hitigazságból álló hitletétemény sérthetetlenségére) ügyelt. Az igazán nagy teológusok azonban mindig fontosnak tartották mindkét pólust, mivel tudták, hogy egészséges, életszerű csak az a teológia lehet, mely magában hordja a két pólus okozta dinamikus feszültséget. Űtkeresés a zsinat után A katolikus teológia útkeresésének érzékeltetésére álljon itt két jelentősebb hittudós felfogása. Karl Rahner nemcsak a zsinat után, hanem már azt megelőzően is ismételten hangot adott meggyőződésének, hogy a mai teológia főfeladata nem a hitletétemény legyezőszerű továbbfejlesztése, nem új dogmák kikövetkeztetése a már meglevőkből, hanem éppen fordítva: annak az Egyszerű Igazságnak kutatása, mely a sok dogmában testet ölt [13]. 94
