Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - TÁVLATOK - A modern exegézistől a kérügmáig
kint a prédikációra s csalódottan távozik. De maguknak az igehirdetőknek jelenti a legnagyobb terhet az évszázados sémákba szorított prédikáció. S bár a zsinati teológia ,,Isten üzenetének hirdetéséről”, „kérügmáról”, az „igehirdetés üdvösségszerző hatékonyságáról” ír, a gyakorlati „szentbeszéd” átlag-nívója olykor alig emelkedik felül a hagyományos moralizá- láson. Vagy ha épp „dogmatikus beszédet” rögtönöz, akkor hát a kárhozatra hajító Istenről, vagy épp az ember helyett mindent elintéző „gondviselésről” szól. Kár azonban az adott helyzetet tovább ecsetelni - bár tudatában van Kamphaus annak is, hogy sarkított, hogy „élezte” a kérdést. Ehelyett inkább pozitív útmutatást ad s leszögezi: a valódi biblikus, a szentírásból merítő, azt magyarázó kérügma az út, mely a zsákutcából kivezethet. Természetesen nem arról van szó, hogy az igehirdető megtűzdeli beszédét szentírásból vett idézetekkel. Az új exegetikai eredményeket fel kell használni s szervesen beledolgozni a keresztény kérügmába. Az az út ma már nem járható, hogy a szentírás magyarázat, kifejtés nélküli olvasásával „mentsük a gyermeki hitet”. Egyszerűen azért, mivel a mai kommunikációs lehetőségek mellett a hívek folyóiratokból, könyvekből, rádióból, de még a napi sajtóból is — ha más szemléletű kommentárral kísérve is —, de értesülnek az újabb eredményekről. Az újabb exegetikai eredmények ma, olykor előbb érik el a hivő világi embert, mint papjukat. S a kérdés ezzel voltaképp el is dőlt. Abban az értelemben ti., hogy az igehirdetőnek ma sokat kell tanulnia, mivel nem maradhat le híveitől (ha azok olykor téves magyarázatokra kényszerülnek is hagyatkozni). Ezért minden lelki- pásztor, az ige hirdetője nyíltan vesse fel önmaga számára a kérdést: Vajon a hívők nyugtalanságát és bizonytalanságát azzal fokozzuk-e, hogy tudomásul vesszük az új szentírásmagya- rázat eredményeit, vagy épp azzal, hogy semmibe vesszük azokat? Nemde az lenne a kívánatos, hogy a hivők tudását, lelkivilágát helyes, tiszta ismeretekkel támogassuk, nyugtassuk meg? Ma már nem lehet „nyílt” kérdéseket sem agyonhallgatni, sem bagatellizálni, sem pedig „tekintélyi” kioktatással félreállítani. Aki így járna el, vétkeznék Isten, az emberek és saját lelkiismerete ellen. Minderre gondolva, Kamphaus józanul keresi a lehetőségeket, a megvonandó határokat, melyeket a modern exegézis eredményeinek felhasználása során az ige hirdetője szem előtt tarthat. A lehetőségek s egyben feladatok mérlegelésénél mindenek előtt a keresztény hit történeti vonatkozásaira kíván rámutatni. A szentírás Isten szava, de egyben történeti tanúságtétel súlyával áll előttünk. Az ún. történet-kritikai exegézis ezt rendkívül nyomatékoz- za. S épp a helyes történeti érzék írja elő, hogy az I. és XX. század közti, történetileg igazolható, tényszerű különbségeket tudomásul vegyük. A Biblia nem „égből pottyant” könyv, hanem adott történeti órákban, adott történeti helyzetekkel szervesen összefüggően keletkezett. S az ige hirdetőjére az új exegetikai eredmények mintegy rákényszerítik a helyes történeti szemlélet felelősségét. Mindenek előtt abban, hogy a kérügmát ma sem lehet elszakítani annak történeti órában, írásban rögzített forrásától. Nincs abban hely semmiféle „jámbor” fantáziára, meseszerű színezésre. Ezért az igehirdető feladata, hogy mintegy „begyakorolja” a Szentírásban jelentkező isteni szóra (és valóban arra, nem saját vagy mások fantáziájára) való ügyelést. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha a szent szövegeket azoknak minden történeti „idegenségével” együtt tanulmányozzuk. Nem vitás - folytatja Kamphaus hogy ez a munka nem könnyű. Nem, mivel tárgyilagosságot, helyes történeti szemléletmódot követel. Nincs helye ezért pl. a kérügmában oly - az elmúlt néhány század folyamán kialakult - „szakrális” nyelvnek, melynek hallatára a hallgatók inkább elszenderednek, mintsem felfigyelnek. Kétségtelen, hogy az ilyen gyakorlat a „könnyebb” megoldás, de az sem kétséges: a történeti-kritikai exegézis megtanít rá, hogy a Szentírás nem mindig „kézenfekvő” módon adja hírül az üdvösségről szóló örömhírt. Nem, mivel az akkor élt, földön járt Jézusról az akkor szokásos módon ad hírt. Az ige hirdetőjének pedig a ma igényelt módon kell ugyanarról a Jézusról tanúságot tenni. Ha nem keressük meg ezen az úton újra és újra a mi Megváltónkat (aki a Názáreti Jézus), akkor egyre jobban elidegenedünk tőle. A Jézus-hirdetés a tegnap, ma és mindörökké élő Krisztust kell, hogy szem előtt tartsa. Az újabb exegetikai kutatásoknak nagy és a kérügmában eléggé ki nem használható eredménye, hogy nem elégszik meg az egyes peri- kópák elszigetelt magyarázatával, hanem az egész Szentírás struktúrájára is ügyel. Teszi ezt azzal, hogy szüntelenül a Názáreti Jézusra mutat, de ugyanakkor azt is világosan feltárja: ez a Jézus hitünk Krisztusa, megváltónk, akit csak a hit szemével és megváltásával lehet ilyennek hirdetnünk. Ezzel kapcsolatban bátran feltárja: a kereszténység kezdeténél épp a ké- rügmatikus feladat volt a döntő. A hit, a Krisztusban való hit hirdetése. S ez a meg- váltó-Krisztusról szóló kérügma ma is központja kell, hogy legyen igehirdetésünknek. A formatörténeti módszer ma már világosan elénk tárja, hogy az egész Szentírás az ősi kérügmá- ból született. Az evangélisták nem csupán „történetet” akarnak elmondani, hanem azt, hogy mit jelent számukra - és minden idő kereszténye számára - a Názáreti 'Jézus. Róla ima sem csak „történeteket” kell tudnunk, mivel Benne, az ő szavában és tetteiben Isten a ma emberét is megszólítja, hitvallásra készteti. Az evangéliumok - mint ezt már jól tud90