Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Gál Ferenc: Egy természettudós megjegyzéseihez
hét el ezen az úton? Hol van számára a természettörvény, amit tiszteletben kell tartania? Szabad-e mindent csinálnia, amire képes? Lehet-e az ember maga is tere természettudományos és szociológiai ismereteinek? Mennyiben befolyásolja a természet ismerete az erkölcsi törvények értelmezését? [6], Ezek a kérdések egyben jelzik az embernek a Kozmoszra való teljes ráutaltságát is. A kenyér szubsztanciájának, illetőleg átlényegülésének emlegetése szintén nem okoz áthidalhatatlan nehézséget, ha az igehirdetésben tudatában vagyunk annak, hogy természetfölötti misztériumról beszélünk, ezért nem elég a fogalmak emlegetése. Meg is kell magyarázni, hogy mit értünk alatta. Az I. Vatikáni zsinat leszögezte, hogy az Egyház a filozófiai fogalmak használatával nem akar egy filozófiai irányzatot szentesíteni, hanem azt érti alattuk, amit az általános és szükség- szerű emberi tapasztalás mindenkor értett. Jelen esetben is csak arról van szó, ami a kenyeret kenyérré teszi és minden más dologtól megkülönbözteti. Kétségtelen, hogy a természettudós az átlényegülés tanánál is elsősorban saját módszerére gondol és a molekulák valamilyen fizikai és kémiai átcsoportosulását érti alatta. Pedig a Trentói zsinat azért választotta a szubsztancia szót, hogy a tapasz- alás alá nem eső benső „lényeget” jelölje meg. Valami olyan létezési mozzanatot, ami nem a mennyiség és a kiterjedtség kategóriáiban létezik [7]. Elejét akarta venni annak a túlzott realizmusnak, amely a Berengar-féle tévtannal szemben szinte Krisztus testének tapinthatóságára gondolt az oltáriszentségben. A természet- tudomány a kenyérben csak tapasztalható, vagyis mennyiségi részeket jelölhet meg. Ettől függetlenül azonban a filozófiai gondolkodás a létnek a tapasztalaton túli összetevőire is gondolhat s éppen ide kell helyeznünk az átváltozó lényeget. Ezért a tudomány a molekulák fizikai és kémiai kapcsolatában soha nem fog változást észrevenni. Szükségtelen megjegyezni, hogy az úgynevezett „vérző” ostyák körül lehettek tévedések, de maga a hit nem ilyen jelenségekből eredt, tehát a vörös baktériumra való hivatkozás sem kényszerít arra, hogy az átlényegülés tanát elkendőzzük. A teológia módszerének felvázolásánál már jeleztem a különbséget, közte és a természettudományos módszer között. A tanítás változatlanságának tárgyalásánál is ezt kell figyelembe venni. A mag és a kifejlett növény hasonlatát már maga Krisztus alkalmazta az Egyházra. A természettudósnak azonban figyelembe kell vennie, hogy az Egyházban van egy isteni letétemény, amit az élet és a teológia fejlődése folyamán is eredeti értelemben meg kell őrizni. Ezért a dogmák fejlődhetnek, értelmük kibővülhet, egyre jobban meglátjuk a kapcsolatokat más igazságokkal, de nem magyarázhatjuk őket eltérő értelemben. Az értelem megőrzése azonban nem jelenti a régi kor fogalmainak és kifejezésmódjának szolgai alkalmazását. Az új formákkal és fordulatokkal mindig azt kell kifejeznünk, illetve elmélyítenünk, amit régen is ki akartak fejezni. A korszerűség, az élettel fennálló kapcsolat tehát mindig kötelességként nehezedik a teológusok vállára. A II. Vatikáni zsinat meg is követelte, hogy a teológia vegye figyelembe a világi tudományok eredményeit [8], A folyamat azóta meg is indult s az eljövendő évek, sőt évtizedek munkája lesz, hogy létrehozzon vagy megközelítsen egy olyan szintézist, amelyben a mai ember saját világát látja tükröződni. Mindenesetre a világi tudományokkal való párbeszéd, ma sokkal fontosabb, mint régen. JEGYZETEK I. Karl Hummel: Was Theologien nicht mehr sagen sollen, Theol. Quartalschrift, 149, 1969, 336— 343- - z. Lásd pl. Feiner: Mysterium salutis II, 562 kk. — 3. D. 793. - 4. Bővebben Teológia 1, 1968, 152. - 3. Teológia 3, 1969, 167 kk. — 6. Theol. Quartalschrift 149, 1969, 346. - 7. Scbille- beeckx: Die eucharistische Gegenwart, 7. — 8. Egyház a mai világban konst. 62. 88
