Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - Tomka Ferenc: Modernség vagy modernkedés?
mértékben szakembereket - szaktudást, állandó továbbképzést, teljes odaadást - igényelnek, mint az egyetemi oktatás [2]. Vagyis a teológia ma jobban egész embert kíván, mint valaha. Ezért nehezen fogadható el pl. az a javaslat, mely szerint minden papnak egy iparághoz is értenie kellene [3]. Természetesen „különbözők a hivatások”. Ezért legkevésbé sem akarunk itt az ún. „munkáspapi életstílus” kérdésében állást foglalni, csupán az ellen az elvétve előforduló felfogás ellen, mely szerint a pap nem tud mit csinálni, s ezért valami „komoly” - értik ezen profán - foglalkozást kell keresni számára. Ezt a szemléletet látszik megokolni E. Pin, a neves francia vallásszociológus egy tanulmányában [4], melyben a papi elfoglaltságok és életforma átalakulásáról ír. - A társadalom változásával, a szekularizálódott világban az elmúlt kor papi életének számtalan munkaterülete (iskolák, szervezetek, karitatív tevékenység stb.) egyszerűen megszűnt a pap számára. A szekularizáció, és - amit ez a pap számára részben jelent; - egy bizonyos funkcióveszteség hozzásegíthet, bogy a papság rátaláljon tiszta krisztusi küldetésére. A letűnt kor lehetőségei és hagyományai azonban állandóan kísértenek. S aki a megsemmisült - sok esetben külsőséges, de mutatós - feladatokban érezte a lelkipásztori munka lényegét, az a funkcióvesztettség állapotába kerül. Ezért mindent elkövet, hogy az elvesztettekkel analóg területek meghódításával igazolja a társadalomban való fontosságát. Az ilyen irányú lekötöttség lefoglalja az egyén jelentős energiáit, s ez a fentiek alapján szükségképp a lelkipásztor-teológus- lét elsekélyesedéséhez vezet. Ezzel szemben, ha valaki - akit „az Űr azért küldött, hogy az Örömhírt hirdesse” (I. Kor 1,17) - átélte, hogy milyen mély igénye van a mai embernek a „lélek és erő bizonyításaira” (I. Kor 2,5), akkor nem fogja bizonytalanság és hiábavalóságérzet kínozni, mert tapasztalja, hogy szükség van rá. - S akkor aligha lesz elképzelhető számás más irányú lekötöttség keresése, mert tudja, hogy állandóan modernizálnia (maivá alakítania) kell lelkipásztori<eológiai tudását. - Erre vonatkozik a zsinat felhívása: „Nem szabad az Isten igéjét csak általánosan és elvontan kifejteni, hanem az evangélium örök igazságát a konkrét életkörülményekre kell alkalmazni” (Papi szóig. 4.). Minden szakterületen állandóan folynak a legújabb kutatási eredményeknek megfelelő továbbképzések. S ha valaki a régi módszer szerint dolgozik, az nemcsak képtelen helytállni, de ezt a következtetést felettesei is levonják, és alacsonyabb munkakörbe helyezik. Ha pl. egy orvos saját hibájából nem vesz részt bizonyos kötelező továbbképzésen, s emiatt emberek halnak meg keze alatt, akiket egy éve még nem tudtak ugyan gyógyítani, de kiknek betegsége ma már - a továbbképzésen volt róla szó - gyógyítható -, aligha fogják felmenteni a hanyagságból történt emberölés vádja alól. - Ez a felelősség a lélek „orvosait” sem terheli kevésbé. Ezért megdöbbentő, a néha még ma is előforduló jelenség, hogy papok síkraszállnak túlhaladott vélemények mellett. És ami még ennél is nagyobb baj, ilyeneket tanítanak iskolában vagy prédikációban - mindezzel a tudománytalanság és nevetségesség látszatába sodorva a kereszténységet. És bár ellenkező példákat is felsorolhatnánk, elgondolkoztató - mert ide vág - egy olasz egyházmegyei felmérés eredménye, amely szerint a megvizsgált terület papságának csupán 10 százaléka vette tudomásul a zsinati döntéseket [5]. „Kötelező” papi továbbképzés ma még nincs rendszeresen Magyarországon, bár nagy rá az igény, és előírja a zsinat is [6], De vannak mindenki számára elérhető eszközök, ahonnan a csak magyarul tudó is értesülhet a teológia legújabb eredményeiről. Igaz, a problémának másik oldala is van: A lelkipásztorok gyakran szoktak arra hivatkozni, hogy ők viselik a „nap terhét”, hogy ők nem érnek rá mélyremenő teo72
