Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - FÓRUM - Megjegyzések a Teológia folyóiratra (Levél és válaszok)
gethető „pontosabb” formulákat keresni, nem elégséges tekintélyek után kutatni (akiket egyébként eszünk ágában sincs mellőzni vagy elvetni, hanem történetileg kiértékelni!), ne várjuk a Szentatyától, hogy emlékeztető versikéket recitál a teológusok fülébe, ne hangoztassuk a hazánkban minden új gondolatra ráolvasott döntő argumentumot: „De hiszen sohasem hallottam!” A lelki- pásztor viaskodjék saját hitével is, mint Jákob az Úrral a Jabbok folyó fölött — lehet, hogy nehéz, embertelenül súlyos ma ez a küzdelem, italán az ember belesántul, de a hit győztesen kerül ki belőle ... Azután engedjen meg egy szót a „teóriák” védelmében (bántóan éles, meg nem érdemelt kitételei felett elsiklott a szemem. ..). Ez a szó nem sért minket, Plébános Űr, és ennek sok oka van. Elsősorban, amit Jézus mond: „Ti pedig láttok engem (teóreite me), mert élek én és ti is éltek” On 14, 19). Amíg szívünkre vesszük az Egyház tanítását, szemünket erőlködve megnyitjuk a (fény felé, aki az Ige - addig élünk, addig lesz „teória”! Sőt: lesznek „teóriák”, mert a teológia mindig gyarapszik: „ereseit... ex contcmplatione et studio credentium, qui ea conferunt in corde suo” (Dei Verbum n. 8.). A nagy teoretikusok, akikre hivatkozni tetszett, igen jól tudják, hogy a teóriák fejlődnek és szétágaznak, bár az Ige örök! Talán a nagy Markain kétségbevonja valahol Mestere meggyőződését: „ad hominem pertinet paulatim in cognitione veritatis proficere . ..” (S. Thomas: In Ethic, lect. 11.)? Talán maga eltért a nagyszerű módszertől, amely minden vélemény tárgyilagos és higgadt megfontolásában áll, amely sohasem menekül a tekintély védelme alá akkor, amikor érvelni kell és éppen a tekintély igazát alátámasztani: „. ..solum: quid rei veritas ha- beatl”? (S. Th. I. 107, 2) A nagv Maritain (a maga korában) forradalmi értelmezőnek számított, azok sorában, akik civilizációnk minden megnyilatkozását szembesíteni akarták a keresztény gondolkodással. Vagy talán rossz néven vette a teológiai szemlélet sokféleségét („teóriák!!”) az a Dietrich von Hildebrand, aki így írt valaha: „Az igazán normális, a klasszikus ember, aki egészen értéklátó és választ is ad az értékekre, a szabad, az objektív ember, aki nem zsugorodik satnyán önmagába. . . akiket még nem sekélyesített el és nem forgatott ki lényegükből a megszokás" (Liturgia és egyéniség, Budapest, 1941. 27. kiemelések tőlem.) Tartsuk lehetségesnek - a Hegyi Beszéd szellemében —, hogy azok, akiket Plébános Úr „a való egyházi élettől elszakadt elméleti emberek”-nek nevez, vagyis akiket a Teológia idéz vagy megszólaltat, maguk is „viaskodnak az élettel”, a lelkekkel és őszintén szembenéznek hitükkel. Ha ön, Plébános Űr, ebben az evangéliumi egyszerűségben, csendes estéken, letéve az aprópénzt, a gyakorlati élet kicsinyes emberi gondjait, átadja magát az „egy szükségesnek”, ami az igazság, a felismerést kereső hit, a csendes szemlélődés és stúdium - vagyis a „teória”! -, akkor biztosra veszem: a Teológiában is talál igét és kenyeret! Szennay András * * * Kétségtelen tény, hogy a lelkipásztorkodó papság egy része saját hibáján kívül nem jut külföldi folyóiratokhoz, könyvekhez és ideje sem volna alaposabb tanulmányokra. A „Teológia” folyóirat hivatása éppen ezért - úgy vélem - a jelen teológiájának összefoglalása és ennek sajátos viszonyainknak megfelelő bemutatása. - Szabadjon a plébános úrral szemben - és sok lelkipásztorkodó paptársammal együtt - úgy éreznem, hogy a folyóirat e céljának nagyon megfelel. Bár külföldi folyóiratokhoz hasonlítva a „Teológia” óvatos hangvételű lap - s vannak akik éppen ezt a „lassúságot” kifogásolják — óvatossága érthető, hiszen arra törekszik, hogy a több éves magyarországi teológiai elmaradottságot lépésről lépésre pótolja. 1. Ami a lelkipásztorkodást illeti? A helyesen értelmezett pasztoráció szükségszerű kapcsolatban van a teológiával. A lelkipásztorkodásban a teológia válik gyakorlattá. Amikor a zsinat sürget, hogy „a papok készségesen lépjenek rá a lelkipásztorkodás új útjaira” (A papi életről 15), feltételezi a papság teológiai szemléletének megújulását is. Ha csupán a zsinat által szorgalmazott új lelkipásztori utakat mutatná be, a folyóirat nemcsak alap nélkül építene, de éppen a papság részéről érhetné támadás, hiszen nem értenék az új módszerek teológiai logikáját. A tanulmányok és rovatok többsége (bár volt is köztük néhány túlságosan elméleti) ilyen értelemben kifejezetten a lelkipásztori célt is szolgálta. „A hitoktatási, prédikációs és jogi területről” is szerepeltek témák, ahogy a levél kívánja. 2. Az „új gondolatok" terén az egyháztörténelem valóban „magistra vitae”: Az egyház tanítása a századok folyamán állandóan fejlődik az isteni igazság teljessége felé (A kinyilatkoztatásról 8). A fejlődés, a helyes, de újszerű meglátások azonban minden korban (többnyire nagyon is jóindulatú) ellenzőkre találtak. A ma már hivatalosan elfogadott teológusoknak és szenteknek szinte kivétel nélkül meg kellett küzdeniük a „bevett szokásokkal”, és nem egy közülük inkvizició elé került tanaiért. 5. Az említett történelmi analógia alapján érthető, ha azok, akik nagyon is beleszoktak koruk gondolkodásába, idegenül állnak az új elgondolásokkal szemben, különösen ha tudjuk, hogy e gondolatok közt valóban nem egy „zavartkeltő” akad. Érthetetlenek azonban számomra a levélíró 249
