Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - TÁVLATOK - A teológia társadalmi funkciója
merevedett, életet sorvasztó bálványt emelne oltárra. Igaz ugyan, a teológus hivatása — írja idézett tanulmányában Mezger -, hogy „isteni távlatokban” gondolkozzék, hogy az „egyetlen szükségest” ne tévessze szem elöl. Mindez azonban nem menti fel a kötelesség alól, hogy nyitott szemmel nézzen körül és észrevegye: még sok minden van jelen az emberiség életében, mely semmiképp se egyeztethető össze az emberi méltósággal, de az isteni törvénnyel sem. Még mindig milliók élnek a földön - közöttünk! - akik nyomorban tengődve várják a „megváltó” éhhalált. Vannak, akik előtt ma is el vannak zárva a kultúra értékei, a tudomány eredményei, - vagy ha nem, hát „megszűrve” kapják azokat. Lehet-e ilyen körülmények között az „abszolút és örök igazságról”, isteni igazságosságról nyugodt lelkiismerettel és hitekre méltóan szólni? Lehet-e az „Isten ügyét” teóriák és bástyája mögé fölsorakozva földünkön előbbre vinni úgy, hogy ne halljuk meg Krisztus parancsoló felszólítását és elsősorban nem azt kiáltjuk világgá: Éhezőknek ételt, szomjazóknak italt adni, szomorúakat, elesetteket vigasztalni, felkarolni.. . Igaz, hogy a teológus egyetlen egy nagy valósággal, a Léttel találja magát szentben: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” De az is igaz, hogy ezt a valóságot — még az isteni Szó ismeretének birtokában is - lehet különféleképp értelmezni. Lehet bizonyos statikus szemléletet vallva az „örök isteni rendelkezésre” hivatkozni, lehet „szolgáltatni”, de Krisztust követve lehet „szolgálni” is. Hogy melyik szemlélet „teológiájának” van igazi társadalmi (keresztény!) funkciója, arra elméletben ugyan azonnal megadja minden teológus a választ. De lehet-e - Schoonenberg és Schillebeeckx kifejezésével élve — „orthodoxiát” hirdetni és nélkülözni az „orthopraxist”, a hit szerinti gyakorlatot? Lehet-e komolyan a teológiának pozitív társadalmi funkciójáról beszélni - kérdi pl. R. Affemann, N. Greinacher (id. kötetben) - ha az ma sem marad más, mint intellektuális erőfeszítés, ismerethalmaz, minden személyes elkötelezettség nélkül? Lehet-e egy-egy elméleti tézisről tartósan úgy vitatkozni, hogy annak semmiféle - a Ihivők üdvössége szempontjából is vett - jelentőségét ne lássuk vagy ne legyünk képesek másokkal megláttatni? Lehet-e Krisztus változatlan üzenetét úgy közvetíteni — kérdi P. Schoonenberg —, hogy elfeledkezünk róla: ő maga is egy adott társadalmi környezetben élt és szólt? Tehát: a mának életében, a társadalmi, gazdasági, kulturális tényezők által meghatározott emberéletben kell hitelesen, de egyben hitelre méltóan Krisztus jóhírét közvetíteni. A kérdéseket lehetne szaporítani. Sőt, kell is, mivel csakis így lesz képes szembenézni a mának teológiája a problémával: van-e ma is közösségi, valódi társadalmi funkciója? Tudja-e, képes-e Istent és az ő „ügyét” hitelreméltóan hirdetni a mának emberi közösségében ? S e kérdésre csakis abban az esetben tud megnyugtató választ adni, ha becsületesen ki meri jelenteni: minden tudományos elmélyülése és gyakorlati következtetései is Krisztust szolgáló, megértő, segítő, áldozatos szeretetének, a szegények, elnyomottak, a minden értelemben „üdvösségre” vágyóknak hirdetésében fog emberközelbe jutni. Ha ezt a szeretetet nem csupán, mint örök és transzcendens valóságot hirdeti, hanem e szeretet erejében válik „transzcendenssé" evilági értelemben is. Azaz: önelégültségéből kilépve a másik ember, az emberi közösség szolgálatába szegődik. Jézus üzenetének ezt — az egyébként mindig alapvetően kereszténynek vallott - igazságát kell a ma teológiájának hitelreméltóan a világ elé tárnia. Ebben állhat - és van is - a történelmi mában pozitív társadalmi funkciója. * A már többször idézett tanulmánykötetben ismételten felvetik a kérdést: de hát csak eny- nyi kis „humanitás” lenne a keresztény tanítás, az azt kifejző teológia? Nem más, nem feltétlenül több-e? Nem valamiféle „gőgös" em- berközpontiságból, evilágiságból fakad-e ez a felfogás? Nem jogos-e a követelmény: a teológia ne az emberrel, hanem az „isteni dolgokkal” foglalkozzék? Természetesen igaz - akár hogyan is határozzuk meg a teológiát -, hogy a teológus Isten szava felől, a kinyilatkoztatás felől érkezik. De - miként az örök isteni Ige is az idők teljességében - a teológia is az emberekhez érkezik, feléjük fordul, hogy számukra Isten szabadságra és életre felhívó igazságát közvetítse. Kimeríthető-e azonban ez az igazság pl. a Szentháromságról, Krisztus istenemberségéről, a kegyelemről szóló elméleti fejtegetések során? Vagy pontosabban: kimeríthető-e úgy, hogy nem szólunk az emberről, - miként ezt Krisztus is tette? Annak evilági feladatairól, farizeusi bűneiről, a szegények sorsáról, azok lelki és anyagi elnyomásáról? Vagy: szólhat-e a teológia az „emberi méltóságról” csupán elvontan, úgy, hogy konkrét megfogalmazásban ne tárgyalja a nőnek, a gyermeknek jogait, valódi „méltóságát”, hogy ne szóljon a családról, annak égető problémáiról, az emberek közös- retetről, békéről? Elhallgathatja-e, kihagyhatja-e a „rendszerből”, vagy csupán mellékes ségéről, társadalomról, igazságosságról és sze- „függelékként” tárgyalja-e embernek ember által, kisebb nemzetnek a nagyobb által történt kizsákmányolását? Lehet-e egy éhező, nyomorgó embert az egyébként valóban nagy misztériumokkal „vigasztalni”? Lesz-e az ilyennek füle a hallásra, amidőn a „másodosztályú” ember helyzetében hall számára üresen kongó szavakat? Lehet-e a saját bőrén megtapasztaló embermillióknak az eljövendő „boldog és tökéletes” állapotról hitelreméltóan szólni? Van-e 237
