Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Surányi Imre: A lelkipásztori tanácsadás: dialógus
Gyakorlatilag a lelkipásztor részéről jóformán semmi látványos dolog nem mutatkozik. Meleg érdeklődéssel „odahallgat” s a partner mellett állást apró, szinte észrevehetetlen megjegyzésekkel, mozdulatokkal stb. kifejezésre juttatja. Mégis, Rogers szerint, . .. „látni valakinek a saját helyzetét, ambivalenciáját, érzéseit és észrevételeit pontosan kifejezve a másik fél által, de megfosztva azokat a komplikációktól, emócióktól, annyi, mint tárgyilagosan látni önmagát és utat készíteni mindezen elemeknek önmagában való elfogadására, amelyeket most világosabban felfogott. így mozdítjuk elő (a páciens, kliens) belső világának újraszerveződését és énjének integráltabb működését [13]. Ezzel, véleményünk szerint megmutattuk azt, hogy a nem-direktív eljárás alkalmas arra, hogy eszköze lehessen egy korszerű, valódi dialógusnak. S megkísérelhetjük körülvonalazni, hogy a lelkipásztori munkában mennyiben alkalmazhatjuk. A merőben lélektani és lelkipásztori munka abban megegyezik, hogy segíteni akar a felebaráton, de a lelkipásztorkodás más dimenziókat is ismer, mint a pszichoterápia: kinyilatkoztatott igazságokkal közelít az élet valóságához. De a lelkipásztor soha nem elvont tételeket közvetít az emberekhez, hanem evangéliumot hirdet, amelynek ő követe. Az Evangélium nem elvont igazságrendszer, hanem Jézus Krisztus tanítása s egyben a követnek is személyes ügye. Ezért válik lehetővé, hogy amikor az emberember kapcsolat kialakul a lelkipásztor és egy hívő között, akkor akarva-akaratlanul is evangéliumhirdetés történik. Az igazi lelkipásztor egyéniségén „átüt” a megélt evangélium, s ezt átsugározza a párbeszédben a partnerére is. S még ha kifejezetten vallásos téma pillanatnyilag nem is kerül elő, jót tett, mert Isten nevében igazi segítséget nyújtott egy embertársának. Lehetséges, hogy amikor valakinek rendeződik a belső világa, rendeződik az Istennel való kapcsolata is. Az előbbiekben említett integráció azt is jelenti, hogy valakiben összerendeződtek a gondolatok, képességek, vágyak stb. s képes valami feladatot végrehajtani, nevezetesen élethivatásában helytállni. A másik különbség a lelki alapú orvosi eljárások és a lelkipásztori működés között, hogy a mégoly kiváló pszichoterápia sem képes a tárgyi bajokat megszüntetni, de a bit képes rajtuk segíteni. Az integráció ellenére vannak az életnek határhelyzetei, amelyeket eltüntetni nem lehet. Ezeken az egzisztenciális konfliktusokon a pszichoterápia nem könnyíthet, legfeljebb a neurotikus összetevőiket szüntetheti meg. De a hit által megnyitott távlatok, ill. belátások értelmet adhatnak eseményeknek, történéseknek. A pszichoterápia elérheti azt, hogy az egyén ne félelem, szorongás, védekező mechnizmusok hatása alatt cselekedjék, hanem a feszültségektől megszabadulva, dq tartalmat nem adhat az életnek, mert az meghaladja illetékességi körét. A hit éppen ezt a tartalmat adhatja s következésképpen a lelkipásztori dialógus által az ember elérheti, hogy magát a hit fényében lássa. Ez a két vázlatos gondolatmenet egyúttal azt is megmutatta, hogy a nem-direktív gyógyítási eljárás kiválóan felhasználható lelkipásztori célokra is. S nyilvánvaló az is. hogy alkalmazhatósága korántsem jelenti azt, hogy megfelelő körülmények között ne lenne más, pl. a direkt eljárás alkalmazása célszerű. Például a gyóntatásnál a pap elsődlegesen bíró és mint ilyennek el kell bírálnia az élet konkrétumait, s a lelkiismeretet „direkt” kijelentésekkel eligazítani. De az elsődlegesen segítő célú működésben, anélkül, hogy az igazságokat kendőzné, maradandóbb hatást ér el, ha „belülről” eszmélted rá a kereső lelket azokra. A lelkipásztori dialógus a gyakorlatban Végül két, egymással ellentétes véleményre kell kitérnünk. Az első szerint úgy tűnik, hogy a dialógusnak mondott beszédforma túlságosan szimplex valami, hiszen a lelkipásztornak egyebet sem kell tennie, csak hallgatnia és várni, hogy a hozzáforduló 204
