Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 4. szám - Surányi Imre: A lelkipásztori tanácsadás: dialógus
Surányi Imre A LELKIPÁSZTORI TANÁCSADÁS: DIALÓGUS A lelkipásztori teendők egy része a beszéd megfelelő célú alkalmazásában jelölhető meg. Legnyilvánvalóbb ezek közül az igehirdetés, akár szakrális formákban, mint pl. a szentbeszéd mondása, akár más keretekben, mint pl. a hitoktatás és a lelkivezetés. De a lelkipásztornak az is feladata, hogy eligazítsa a rábízottakat életük váratlan helyzeteiben és nehéz pillanataiban nemcsak egyszerű információ-közléssel, hanem olyan szavakkal és mondatokkal, amelyek azt tükrözik, hogy valóban „mellettük áll”. Ez a helyzet teremtette meg azt a sajátos beszédféleséget, amelyet lelkipásztori dialógusnak nevezünk, s amelynek speciális vonásait és módszerét csak az utóbbi évek vizsgálódásai mutatták meg. Azelőtt azt is magától értetődőnek tartották, hogy a lelkipásztor az adott helyzetben megtalálja ösztönösen is a megfelelő magatartást és kifejezéseket. Ma azonban, amikor mindenütt, ahol emberek alakításáról van szó, mindinkább a tudatosság lép az intuitíve meglátott és józan észre bízott ráhatások helyébe, az is szükséges, hogy a lelkipásztori feladatok is tudatosakká váljanak. Csak így lehetnek eredményesek. Hogy a lelkipásztori dialógus mennyire nem mesterségesen kitenyésztett elmélet, mi sem mutatja jobban, mint hogy a gyakorlat egyre sürgetőbben követelte a létét, sok helyen fogtak hozzá megalapozásához, s éppen emiatt, meg újdonság volta miatt, még egységes elnevezése sincs. Történetileg a gyökerek kétségtelenül az észak-amerikai lelkipásztorkodásba nyúlnak vissza, ahol a hívek mellett állást még lelkipásztori tanácsadásnak (pastoral counseling) mondják [i]. A francia nyelvterületen azonban csak „találkozás” (entretien) [2], s németül is csak „beszélgetés”, „tárgyalás” (Gespräch) [3] a neve. S talán nem értelemzavaró, ha a sokféle elnevezés közös nevezőjeként, meg a lényeget is kifejezve a dialógus szót használjuk annak a biperszo- nális folyamatnak a leírására, amely egy lelkipásztor és egy hozzáforduló személy között játszódik le, iha az utóbbi valami általános értelemben vett problémával fordul a paphoz. A gyakorlati élet többnyire érzelmi telítettséggel terhelt problémáinak ilyetén megoldása nyilvánvalóan különbözik a szokásos igehirdetéstől márcsak azért is, mert az elsősorban a keresztény közösségnek szól s a formája tanítás vagy buzdítás. De különbözik az egyszerű információnyújtástól, mivel az leginkább alkalmi jellegű és pusztán az értelemhez szól, de különbözik a lelkivezetéstől is, mert az elsősorban az egyén tökéletesítését érintő teendők körül forog s hosszabb ideig tartó kapcsolatot tételez fel. Méginkább különbözik a lelkipásztori dialógus az orvostudományban alkalmazott pszichoterápia minden egyes fajtájától, mégha attól sokat tanult is, mert ebben a párbeszédben egészen más szerepet vállalnak a résztvevők, mint az orvospáciens viszony. S a mi dialógusunk nem gyógyítási célú, s „neurózison inneni” egyénekkel foglalkozik. Tehát ez a dialógus: sem nem csak tanítás, sem merő irányítás, sem nem gyógyítás, külön beszédféleséget jelent, sajátos célokkal és törvény- szerűségekkel. Sőt különbözik ez a papi beszédforma attól is, amit hosszú ideig lelkipásztori tanácsadásnak mondtak.
