Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - Szénási Sándor: Az új perikóparend felhasználása
It 25?) már az itt említett értelemben használja a homilia szót. Ennek igei alakja előfordul már a Lukács evangéliumban is, a két emmauszi tanítványról szóló elbeszélésben, „egymással beszélgetni” értelemben. Ekkor a feltámadt Jézus ajkán valóban egy páratlan, igazi bomilia hangzott elő; Ö ugyanis kiindulva a Szentírás szövegeiből, megmagyarázta két hallgatójának, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, s így konkrét problémájukra is megfelelt (Lk 24, 15-35). Ez a szentírási jelenet még arra is útmutatást ad, hogyan kell jó homiliát készíteni. Ennek három mozzanata van; a) előttem van egy szentírási szöveg. Ezt kell először jól átértenem, a modern exegézis elvei alapján kiértelmeznem, b) De előttem van egy konkrét közösség is. Jól kel! ismernem annak a helyzetét, gondjait és problémáit is. Ezért köztük kell forgolódnom, s a lelkipásztori szeretettől élessé vált szemmel felismernem feleletre váró problémáit, c) Most beállítom közösségem helyzetét, problémáit a Krisztusról szóló híradás fényébe, s benne próbálom megkeresni a megoldást, a választ. Ha az isteni igét így szinte átültetjük a valóságos, jelen helyzet talajába, ott sokszoros termést fog az hozni a Szentlélek kegyelméből. A homilia az új miserend bevezetője szerint az ige-liturgiának szerves része (I. G. 41). Ez a rendelkezés is igazolja, hogy a homilia legalkalmasabb és legtermészetesebb helye az evangélium felolvasása után van. Először meg kell hallgatniok híveinknek Isten üzenetét, aztán láthat hozzá az igehirdető pap, hogy a felolvasott szent szöveg tanítását aprópénzre váltsa, annak tanulságait hallgatóira alkalmazza. A Vigilia ez évi februári számában Szigeti Kilián, az új miserendről írt, egyébként tanulságos cikkében azt a véleményét fejti ki, hogy sokkal gyümölcsözőbb módon jár el az a pap, aki a szentmise elején a hívek köszöntése után mondja el homiliáját és így előre megmagyarázza a következő olvasmányokat. Hangversenyekén is előbb ismertetik a műveket, s azok csak aztán hangzanak fel. Hivatkozik az ősegyház nagy szónokainak homiliáira, melyek nem a misében hangzottak el, s a középkori római ordókra, melyek szerint nem volt homilia a misében. Még ha a felhozott érveket el is fogadom, akkor se tudom magamévá tenni a szerző előbb említett véleményét. Nézetem szerint se lélektani, se pedagógiai szempontból nem hátrányos az, ha a hívek előbb meghallgatják a szent olvasmányokat, melyek sokszor első hallásra és önmagukban is elég jól érthetők, nem úgy, mint egy nehéz, klasszikus zenedarab; s aztán ráfigyelnek az igehirdető pap homiliájára, mely az olvasottakból valamit kiemel, vagy a homályosabb részeket megmagyarázza. Mikor a barokk kortól kezdve szinte napjainkig az ünnepi mise előtt volt a prédikáció, akkor is mindig felolvasták a két olvasmányt magyarul (gondoljunk itt már Pázmány módszerére) s aztán jött a beszéd. Annak idején Fülöp diákónus is akkor csatlakozott az etióp udvarnokhoz, mikor meghallotta, hogy az Izajás jövendölését olvassa hangosan. És mikor felismerte a tiszt problémáját, akkor az elhangzott írásból kiindulva, Jézust hirdette neki (Csel 8, 35). Homiliázzunk tehát a legmegfelelőbb helyen: az evangélium után, s a Hiszekegy előtt. De az új miseordo rendelkezése alapján megtehetjük, hogy a mise elején egészen röviden felhívjuk már a figyelmet az ünnep fő mondanivalójára, illetve az olvasmányok vezérgondolatára. Szolgáljon itt erre egy példa a II. évközi vasárnapról a B évben: „Testvérek! A mi Istenünk és Urunk szolgálatára hívja az embert, mert nagy tervei vannak vele. Erről hallunk majd a mai két meghívási történetben. Iáten meghívja szolgálatára a kis Sámuelt, — Jézus meghívja követésére első tanítványait. Minket is meghív szolgálatára és követésére az Űr. Mint Sámuel és a tanítványok készséggel válaszoltak a hívó szóra, úgy akarjuk mi is új elhatározással követni Isten hívását, és szeretnénk másokat is meghívni az Ür követésére”. Végül tegyük fel még ezt a kérdést: Könnyebb, vagy nehezebb lesz ezentúl az igehirdető pap dolga? Azt felelhetjük erre; bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb. Könnyebb, mert az új összeállítás olyan gazdagon megterítette számunkra a Szentírás asztalát, hogy ha mi magunk is szeretjük a Szentírást, ha el tudunk meditálni naponta róla, akkor elég csak egy jó kommentárt a kezünkbe venni és minden nagyobb nehézésg nélkül tudunk változatos, üdvös lelki táplálékot nyújtani híveinknek. Aztán azért is könnyebb a dolgunk, mert az új felfedezés örömével és lendületével láthatunk neki olyan szentírási szövegek kifejtésé162
