Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 3. szám - Gál Ferenc: Az eukarisztia ünneplésének lényege
Áldozat és szentség A hagyományos egyházi tanítás az eukarisztiát mindig áldozatnak és szentségnek tekintette egyszerre. Az „oltáriszentség” elnevezés azonban hűen tükrözi azt a felfogást, amely az eukarisztiában elsősorban szentséget látott s az áldozati jelleg alig jutott szóhoz. Az utolsó vacsora az a hely, ahol Krisztus a „szentséget” rendelte. A mise az a keret, ahol a szentség létrejön, s akik áldoznak, a szentséget veszik magukhoz. Ezért elő kell rá készülni helyes szándékkal és a lélek megtisztításával, utána pedig hálát adni a szentség kegyelmeiért. Kétségtelen, hogy mindez megfelel a tárgyi rendnek, csak azt hangoztatom, hogy a gyakorlatban mennyire el lehet választani egymástól az áldozatot és a szentséget. Érdekes az is, hogy a misében az átváltoztatás cselekménye milyen kiemelt részt kapott. Valószínűleg azért, hogy külsőleg is kifejezzük az átlényegesülésbe és a valóságos jelenlétbe vetett hitünket. Ha azonban elemezzük azt a módot, ahogy a hagyományos igehirdetés a miséről beszélt, találunk benne néhány következetlenséget. Érthető, hogy a Trentói zsinat óta az átlényegülés dogmája előtérbe került. A transsubtantiatio Krisztus emberségére vonatkozik s istenségének jelenlétét abból magyarázzuk, hogy őbenne az egy isteni személy fogja össze az isteni és emberi természetet, vagyis istensége „per concomi- tantiam” van jelen. A vallási magatartás mégis az, hogy az átváltoztatás szavaira megjelenik az Isten s az oltáriszentségben őt imádjuk. Valahogy a mise is inkább szentségimádás lett, mint áldozatbemutatás. Gondoljunk főleg az úgynevezett „szent- séges misékre”. Ebben a gyakorlatban az is érthető volt, hogy a pap a hívők előtt érthetetlen nyelven végzi a cselekményt, a jelenlevők pedig a maguk módján imádkoznak és kifejezést adnak egyéni vallási érzésüknek. A skolasztikus teológiai módszer a maga fogalmi struktúrája alapján mindennek igyekezett megjelölni a lényegét. Így az áldozat lényege az átváltozás lett, mert a Krisztus rendeletére kimondott szavak alapján a kenyér és a bor „állaga" (szubsztanciája) átváltozik Krisztus testévé, illetőleg vérévé, s a két szín alatti jelenlét jelképezi a vérontással való feláldozását a kereszten. Az áldozat és a szentség lényegének megértéséhez ez valóban elég, de nem ad képet arról, ami már az eukarisztiáról szóló legrégibb feljegyzésekből is kitűnik, hogy az eukarisztikus cselekmény az Egyház igazi megjelenési formája: Krisztus mint fő táplálja misztikus testének tagjait. Elvileg az eukarisztia mindig a misztikus test egységének, a szeretetnek, az összetartozásnak a szentsége volt, de az újkori liturgiában elmosódott ez az ekkléziológiai szempont. A reformáció óta a teológusok a mise áldozati jellegét abból vezették le, hogy igazolták a keresztáldozattal való kapcsolatát. A megoldást itt is az átlényegülés tana adta s az utolsó vacsora csak olyan közvetítő szerepet kapott, ahol Krisztus szava megteremtette az átmenetet a fizikai és a szentségi rend között. Ez is mind igaz, de ha az áldozat lényegén túlmenve az ekkléziológiai szempontokat is keressük, akkor az utolsó vacsora szerepe mégis több kell, hogy legyen. Különben is mind a .szentség, mind az áldozat a kenyér és a bor színe alatt, vagyis a jelnek, a szimbólumnak a közbejöttével valósul meg, márpedig a jelet abból a környezetből kell értelmezni, amelyben elgondolták. Az áldozat és a szentség egységéről tehát nem szabad megfeledkeznünk. A szentség nem egyéb, mint Krisztus áldozati teste és vére. Ezért az eukarisztiában az elsődleges szempont az áldozat. A teológiai szerzőknél ez soha nem volt kétséges [i], de az igehirdetésben és a katekézisben nem nyilvánult meg eléggé. A II. Vatikáni zsinat azonban teljesen visszamegy az apostoli szóhasználathoz: „Krisztus megalapította teste és vére eukarisztikus áldozatát, hogy a keresztáldozatot időben egészen eljöveteléig folytonossá tegye, és így szeretett jegyesére, az Egyházra bízza halála és feltámadása emlékezetét, az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét, a húsvéti közös vacsorát, amelyben Krisztust vesszük magunkhoz” [2]. Ennek a zsinati megfogalmazásnak köszönjük, hogy ma már a misében az összes jelenlevők „az Ür halálát hirdetik és hittel vallják feltámadását”, vagyis hitet tesznek arról, hogy Krisztus egyházára bízta a megváltás misztériumának eleven hordozását. Az oltáriszentség tehát nem egyszerűen kegyelemközlő jel, hanem annak relizálása, hogy 138
