Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - FÓRUM - Bencze Anzelm: Hitoktatás és nevelés
LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ Egyike vagyok azoknak az érdeklődőknek, akik a Hittudományi Akadémia aulájában húshagyó- kedden a Mátyás-templom beat kórusát hallgatták. Helyesebben szólva valamivel több is, mint érdeklődő, hiszen öt gyermekem közül három tagja a kórusnak, 14 éves fiam aznap este kérdezte még a vacsoránál: „Ugye Édesanya, ha megjön a hangom, én is mehetek Laci kórusába?” Ott voltam a legelső beat-misén is a Várban. Szemtanúja voltam, hogyan sereglett a fiatalok tömege azon a Húsvétvasárnapon, amikor először hangzott fel Szilas László muzsikája a Mátyás-templom ódon falai között. Eleinte ösztönösen, az utóbbi másfél évben már tudatosan figyelem elsősorban saját gyermekeimen keresztül ennek a muzsikának a hatását. Talán ezért is fogadtam olyan örömmel tanár úr egyszerű, őszinte szavait. Ott nyomban éreztem, hogy több ez az öröm annál, hogy a liturgia professzora elismerte a beat-mise létjogosultságát. Az öröm azt is jelentette, hogy szavain keresztül megéreztem valamit lelkületűből, s ebből született az a bizalom, hogy az alábbiakat el is tudom Önnek mondani. Itt van kéznél a beat-probléma. Miért nem lehet ezt a kérdést testvéri szeretettel és bizalommal — ahogyan Isten népéhez illik - megoldani? Aki beat-nyelven szeretné dicsérni az Istent, dicsérje szíve szerint. Érzésem szerint, ha a mai fiatal a maga számára élővé tudja tenni a Szeretetet, bizonyára úgy éli majd meg a világban, hogy az hat is. Közelről látom, hogy a fiatal „hitelességet igénylő szomjúsága” (Suenens bíboros, Vigilia 1969/7) képes másfél órát villamosozni az 1970-es év embere igényeinek megfelelő szentbeszédért, ugyanakkor értetlenül áll az olyan eljárás előtt, ami megrövidíti a szentmisét. (Litánia, adventikoszorún történő gyertyagyújtás.) Gyakran vitatkozik bennem a gyermekeit szerető édesanya és az egyházához ragaszkodó keresztény, amikor pl. azzal jönnek, hogy van-e létjogosultsága a szentmise utáni litánián adott szentségi áldásnak, hiszen alig 5 perccel előbb már magához vette a Legszentebbet. őszintén megmondom Önnek, mindig az értelmesebb megoldást ajánlom nekik, nem a megszokottat, hiszen éppen ön írja: „Ez az energia leginkább a szent Eukarisztiában áll rendelkezésünkre, ezért szükséges az átélt, öntudatos, nem szokványos egyesülés Krisztussal"; (Teológia 3/3 182. old.). Tényleg nem lehet segíteni azon a tarthatatlan helyzeten, hogy még mindig nem találjuk meg azt a hangot, ahol tisztelettel és szeretettel megmondhatná egymásnak a pap és a hivő véleményét a közös cél érdekében? Nemrégen történt, hogy ismerős pap - nagyon helyesen - arról beszélt, hogyan vegyen részt a hivő a megújított szentmisén. Érdeklődve figyeltem és azon izgultam, miért nem találja meg az egyetlen szót, amit véleményem szerint még mondania kellett volna, hogy ti, a szentmisére készülni kell, ha előbb nem, hát legalább a villamoson odamenet. Többször is elhatároztam, magam: elmondom, mennyit drukkoltam neki, de képtelen voltam megszólalni. Amikor ennek az okát kerestem, rájöttem, hogy attól az arctól féltem, amit az illető vágott volna, hogy én adok neki tanácsot. Nagy szeretettel kérdezem: Tudna ön valamilyen módot ennek a magatartásnak — ami azt hiszem a legtöbb esetben nem is tudatos — megváltoztatására? Még egyszer köszönöm azt az örömet, amit egyszerű, őszinte szavaival közvetített számomra. Budapest, 1970. febr. 22. V. E.-ne HITOKTATÁS ÉS NEVELÉS A szerző egy amerikai hitoktatási kísérletet ismertet. Hitoktatók hozzászólásait várja a Szerkesztőség. A vallás egy a társadalmi jelenségek között, mint például a művészet, a politika stb. Az Istennel való kapcsolat viszont egyedüli, az egész embert átfogó, életének minden területét átjáró valóság. A vallásra oktatni szoktak. Az Istenember, Te-én viszonyra azonban csak nevelni lehet. Ez természetes is. A vallásban az intézmény és az Isten-ember kapcsolatról szóló tan kerül előtérbe, s ezzel együtt az oktatás: hitoktatást végzünk. Pedig a cél nem ez, hanem a kapcsolat felvétele Istennel Krisztusban, azaz maga Isten. Erre viszont, ismételjük, csak nevelni lehet. A hitoktatás válsága éppen abban van, hogy jórészt oktatás. Az eszközből cél lett. Mi a nevelés általában? - Az egyik nemzedék átadja értékeit a másiknak úgy, hogy az utóbbi 103
