Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - MEDITÁCIÓ - Nagy Árpád: Az Ember védelmében
énbennem van és én az Atyában” (Jn io, 38). Saha nem viselted hozzád nem illő ruhaként magatartásodat és nem fakadtak fel szívedből tőled idegen érzések. Nem kellett küzdened azért, hogy önmagadra találj. Emberi jellemed nem tükrözte más erős emberi egyéniségek vonásainak visszfényét. Mindig a magad lábán álltái; biztos Üt voltál a magad számára; világosan látott és megragadott Igazság és ezért az az Élet, amit magadénak ismertél, valóban a Te életed volt. Közvetlen kapcsolatodat Atyáddal egy pillanatra el nem vesztetted. Boldogan mondhattad, hogy ismered Öt (Jn 8, 35). Gondolataid fölértek hozzá és emberi szíved érzései biztos hullámhosszon futottak el ahhoz, aki minden atyaság ősképe. Bármit tettél, biztos voltál abban, hogy az fiúi szereteted újabb vallomása s ezzel egyre inkább Atyádé leszel és ö a tied. Valóban mondhattad: „Velem van, nem hagyott magamra, mert én mindenkor azt teszem, ami neki kedves” (Jn 8, 29). Amikor neki ajánlottad magad, tudtad, hogy kit adsz Atyádnak és azt is, hogy ö valóban magáénak ismer és elfogad Téged. Mi viszont csak jól-rosszul sikerült tetteink homályos tükrében fedezhetjük fel magunkat. Kifelé kell tekintenünk, hogy belsőnket lássuk. Közvetlenül nem férkőzhetünk önmagunkhoz, csak teljesítményeinkből mérhetjük fel saját erőnket. Személyiségünk igazi arca fátyol alatt rejtőzik és titkához csak kívülről közeledhetünk. Emberi létünk mélyéig ereszkedve is csak bizonytalanság és homály az, amivel találkozunk. Nincs egyetlen biztos pont bennünk, sem rajtunk kívül, Az a lét, amit a jövő ígér, csak a bizonytalan számítás, a remény és a képzelet álomszövedékén pihen. Amit egy intenzív pillanat gazdag élményében megtapasztalunk, a változás következő órájában egzisztenciálisan már foghatatlanná válik. Képtelenek vagyunk magunkat rögzíteni, ezért nem is lehet szilárd és körülhatárolható otthonunk, ahol maradandó biztonságunk és békénk lenne; nincs párnánk, ahová nyugodtan hajthatnánk le fejünket. Gyakran meglepődve és ijedten állunk életünk feltörő forrásánál. Mennyi idegen anyagot vet felszínre az ismeretlen múltból, a bennünk élő őseink tulajdonából, amit nehéz elvállalnunk sajátunknak. A lelkünk mélyéről fakadt gondolatokat és érzéseket is úgy kell meghódítanunk, vagy kiválogatnunk - mint temérdek szemétből a tiszta búzát -, mert a belső egyenlőség számunkra mindig csak feladat és a belső azonosság csupán áhított cél, amit ritka pillanatokban érhetünk el és akkor is fenyeget az illúzió réme. Álmok, tervek, megfogant és elhaló gondolatok, próbálkozások és sikeres tettek eltűnő csúcsai - mint gyorsan mozgó képsorok - váltják egymást és ki az, aki ezt összefoghatná létének egyetlen pillanatában?! Az idő folyama részekre bont és ezért soha nem vagyunk egészen önmagunknál. Hiszen csak Te lehetnél Istenem egyetlen biztos menedékünk, de Te elérhető és elérhetetlen vagy - ugyanakkor. Te, aki legvalóságosabb vagy - mindig délibábként jelensz meg tudatunk végtelenbe futó nagy mezején. Mert hol az az emberi gondolat, amiben Te jelentkezel és nem mi?! Hol az az emberi tett, amelyik Téged érint, amelyekben tudjuk, hogy átnyúltunk hozzád?! Állandóan futunk utánad és egy pillanatra sem pihenhetünk meg a megtalálás nyugalmában. Elégedetlen művészként gyártunk rólad ezer vázlatot és a kép soha nem készülhet el, hiszen mindig csak egy bálvány portréja marad kezünkben. Neveket, fogalmakat készítünk rólad, szívünk lelkes érzéseiből szövögetjük össze rejtett személyedet és a remélt megragadás pillanatában, amikor már-már kimondanánk és megérintenénk, akkor döbbenünk rá, hogy messze tűntél elérhetetlenséged éjszakájában. De nemcsak veled vagyunk így, hanem önmagunkkal is. Nincs emberi szó, amibe egészen belekiálthatnánk magunkat. És ha kiáltásunk már a mi fülünknek is furcsán hangzik - és ez mindig fáj nekünk -, hogyan ismerne benne ránk az, akit 96
