Teológia - Hittudományi Folyóirat 4. (1970)
1970 / 2. szám - TÁVLATOK - A modern exegézistől a kérügmáig
Szinte koncentráltan adja elő a lényeget. Mel- lékszcmélyekről, jelentéktelen körülményekről (pl. idő, hely stb.) nem esik szó. Minden a hivő bizalomra mutat. A Mk-perikópához viszonyított rövidítés egészen ezt a tanítást domborítja ki. A vérfolyásos asszonynál és a Jai- rus-leányával kapcsolatos eseménynél is. Mt-nál a leány már nem is haldoklik, rögtön közli: meghalt. Az apa mindjárt azzal a hittel fordul Jézushoz, mely a halál erejével is szembe mer szállni. A rövid elbeszélés a szinte határ nélküli, minden remény ellenére hinni tudó hivő embert állítja elénk. Ezen túl a perikó- pának még eszkatologikus jelentősége is van. A halottak feltámasztása ui. arra utal, hogy elérkezett Isten eszkatologikus országa. A perikópa mai kérügmájában több szempontra is ügyelhetünk. 1. Az igehirdető semmiképp se arról tartson „előadást”, hogy Jézus itt „áttöri”, „felfüggeszti a természet rendjét”. Erre nincs szükség, ha egyszer hittel valljuk: Isten a természet Ura. 2. A kérügma a bibliai csodaértelmezés felől közeledjék Jézus minden csodájához. Ezek nem „riportszerű tudósítások”, melyek rendkívüli eseményeket dokumentálnak, hanem a csodába vetett hithez, Isten felé kívánnak vezetni. Jézus személyében az olvasók és a hallgatók előtt Isten nagy Jele áll. Csodái olyan „jelek”, melyek az embert legérzékenyebb pontján, sorsdöntő módon érintik: örök életéről, üdvösségéről adnak hírt. 3. A csoda sohasem egyes tényeket, nem is azok szövevényét állítja elénk. Bennük mindig Istennel találkozunk. Isten személyesen szólít meg azokban. Általuk hivő találkozásban látjuk a megtestesült Istent, annak erejét, jóságát, segítőkészségét. Olyan „jel”, melyet sohasem önmagában, hanem mindig Jézus Krisztussal való vonatkozásban lehet és kell „csodának” vallanunk. 4. A hívőnek a csoda hallatára Istennel kell minél elmélyültebb — élő hitben megnyilatkozó — kapcsolatba kerülnie. Hiszen a csodák arról adnak hírt, hogy Isten nem csak „mondja”, hogy szeret, hanem még testi vonatkozásban is segít rajtunk. Isten testté lett, Jézusban hozzánk jött, hogy megváltson. Ez a szeretetnek isteni „csodája”. De ezt megtapasztalni csakis a hitben tudjuk. Viszont a csoda éppen arra mutat rá, hogy a hitben látókká, felismerőkké válunk. Azt az igazságot „látjuk” meg, hogy Isten személyesen, testi mivoltunkban is megszólít. 5. Az evangélisták szerkesztettek. Ez természetes is. Hisz más-más környezet számára, más célzattal, más belső lelkivilágot tükrözve írtak. A jó festmény sohasem „fénykép” csupán. A művész kiemel, különösen, ha portrét fest. Az ábrázolt személy lényegéből, egyéniségéből akar valamit felmutatni. Ugyanígy az evangélisták. Nem a tárgyi apróságok egymásutánja, bővebb vagy szűkszavú elbeszélés a lényeg, hanem: a személyes találkozás Jézussal. Jézus és a Jézus-i hit feltárása. Hívás, melyre a hit reagál. A hit szemével emelnek ki, mert hitre akarnak vezetni. 6. Ami az egzisztenciális alkalmazást illeti, vagyis azt, hogy a ma igehirdetője hogyan szólítsa meg a kéiügmában a ma emberét, elsősorban azt kell e perikópánál feltárni: mindannyian emberek tehát halandók vagyunk. Ezért mindannyiunknak van helye e halottfeltámasz- tási történetben. Az örökös halottasmenetben csak a gyászolók váltják egymást - ma neked, holnap nekem. Ez az egzisztenciális, kegyetlen valóság. Mégis, mi a mi saját helyünk a történetben? Azok közé a jajveszékelők, siratok közé tartozunk, akik hol „illemből”, hol kétségbeesésből gyászolnak, bánkódnak? Olykor ízléstelen módon, felesleges pompával, pénzpazarlással „temetik” halottaikat. Vajon csak ilyen üres külsőségekkel nézünk szembe a halál komolyságával? - Az evangéliumban egy ember, a leány apja nem erre ad példát, ö nem „szép temetésre” gondol, hanem Jézushoz jön. Nem hajlik meg a halál hatalma előtt, az élet Urát szólítja meg: „Leányom most halt meg, de jöjj, tedd rá kezed és élni fog”. Mit mond hát e történet számunkra? Hiszen a lány később, tán egészen öregkorában, de mégis meghalt. A síró apák és anyák sora azóta sem szakad meg. Mire hát ez a kis epizód? Hiszen hány imádkozó lélek fogja ezután is elmondani: leányom nem gyógyult meg, meghalt. És mégis: a történet a miénk, mindannyiunkat személyesen érint. Mert JEL számunkra, mely ezt mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki bennem hisz, nem hal meg - élni fog. Aki így „betűzi ki” a jelt, az a leány apjával ma is leborul az Élet Ura előtt. E kis epizód az örök életet adó Krisztushoz vezet ma is. Aki maga is szenvedett, meghalt, de él! Mondhatunk-e itt még többet, kell-e még mást is mondanunk? Tán csak egyet: Uram, én is hiszek, de segíts gyengeségemben, ingadozó hitemben, hitetlenségemen. nr. 94
