Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 2. szám - Lantos-Kiss Antal: Szélsőséges progresszívek és konzervatívok a Zsinat után
gel hadakozunk, hanem a sorainkba furakodott és a hívők közé felszívódott belső ellenséggel, aki tervszerűen bomlasztja a kereszténység épületét [5]. Csődbejutottságot és defétizmust sugároz van de Pol lesújtó hatású könyve: A konvencionális kereszténység vége. A szerző szerint az utóbbi századokban a pápák csak kiközösítések és a kárhozat kilátásba helyezésével tudták fenntartani a hagyományos kereszténységet; mi a kimúlt kereszténység temetőbrigádja vagyunk. A tudományos haladás eszmeáramlatai alámosták és üressé vájták a szokványos kereszténységet. A szerző kedvelt kifejezése az ,,ondermijning" (aláaknázás). Rajong a protestáns teológusokért, a katolikus tanításban viszont semmi kiválót nem lát. A mai ember képtelen tovább igenelni az eddig: kereszténységet; új világvallásra vágyik, amelynek építéséhez minden eddigi vallás hozzájárulna valamilyen sajátos értékjuttatással. A hit Jézus Krisztusra összpontosított, de Isten létezése felől bizonyosságot nem adó hitté zsugorodik. Vigasztalásul említ egy lehetőséget: Éljünk úgy, mintha volna Isten! (Van de Pol egyébként nijmegeni egyetemi tanár, a fiatal holland papi nemzedék egyik oktatója) [6]. Csoportok, viták, aggodalmak Willfried Daim megjelentette a „baloldali” katolicizmusról a moszkvai Lomonoszov- egyetemen és másutt tartott előadásait [7]. A politikai élet szótárából vett kifejezésekkel jellemzi a vitákban végeredményben két álláspontra különülő szembenállókat. Az egyik tábor változtatást akar - ez a haladó (progresszív) irány; a másik csoport az újítást ellenzi és ragaszkodik ahhoz, ami van. A változtatási szándékot túlhangsúlyozó haladó lesz a szélső baloldali vagy ultra-progresszív; az élenjárásával kérkedő és különcködésével másokat meghökkentő az avantgardista nevet kapja. A megrögzött konzervatív, aki álláspontjából nem enged, szélső jobboldali vagy integralista; aki elszántan haladás-ellenes és az ellenféllel minden párbeszédet elutasít, reakciósnak minősül. Mivel vallási téren a konzervativizmus alapjában véve az ősöktől örökölt hit, a régi tanítás, liturgia és hagyományok őrzésében áll, a konzervatív katolikusokat ebben a gomolygó vitában tradicionalistáknak is nevezzük. „Fajtiszta” prog- resszívokat és konzervatívokat alig találunk: Vannak úgynevezett „baloldaliak”, akik pl. liturgikus kérdésekben meglepően hagyománytisztelők, s akadnak „jobboldaliak”, akiket vonzanak a haladó szellemű teológiai nézetek. Általánosító címkézésnek tehát nincs értelme [8]. A „haladó csoport” mentesíteni akarja az Egyházat a feudalizmus terheltségeitől, liberalizálást és demokratizálást követel minden vonalon. XXIII. János pápában ünnepli az Egyház liberális fordulatának meghozóját. Felszámolni kívánja a személyi kultuszt, hibákat talál a vezetésben a legfelső polcokig. Az újító munkát túl lassúnak és nem elég gyökeresnek tartja. Érett felnőttnek tekinti magát, részt követel az irányításból. Míg a konzervatív a világtól visszahúzódva óvja magát a hitellenes kísértésektől, a progresszív kockázatot vállalva utat keres a nemhivőkhöz is; úgy véli, hogy a veszélyek teherbíróbbá edzik a hitét. A „hagyományőrzők” szerint a Szentlélek által vezetett Egyháznak nincs szüksége reformra. Örülnek annak, hogy hivatalából kifolyólag a pápa is konzervatív, ök a világosság fiai; az ellentáborhoz a démon megszállottái tartoznak. A realitástól és a „rázós” kérdésektől menekülnek. Az Egyházon kívül állókkal a párbeszédet veszélyesnek, az ateistákkal való kapcsolatfelvételt értelmetlennek tartják. A tekintélyt tisztelik, a pápa bírálását szinte felségsértésnek minősítik. Elvárják a pápától, hogy erős kézzel sújtson az engedetlenekre. Szókincsüket a katonaéletből merítik: rend, fegyelem, engedelmesség, csatasor, hadviselés, partizánkodás, hűség a zászlóhoz, el88
