Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)

1969 / 2. szám - Csanád Béla: A lelkipásztorkodás modellje a Zsinat szerint

dottnak, fölöslegesnek vagy felületesnek tartották a Zsinat reformtörekvéseit, mások pedig, főleg egyes holland és német körök, máris túlhaladottnak mondják a Zsinat problematikáját [5]. Felvetjük ezért a kérdést, sokkal inkább a pasztorális reformok érdekében, mint a Zsinat „védelmében”: felismerhető-e a Zsinat tanításában és rendelkezéseiben valamiféle egységes, pasztorális rendező szempont, és ennek megfelelően megmutatta-e a Zsinat a lelkipásztorkodásnak a modell)ét, amelyhez minden részfeladatnak és további munkának többé-kevésbé igazodnia kell?

Erre a kérdésre már a priori igennel kellene válaszolnunk. Az igenlő válasz benne foglaltatott a zsinat előtti várakozásunkban és abban a hitünkben, hogy minden egyetemes zsinat által a Lélek irányítja az egyházat, akkor is, ha időre szóló gyakorlati következtetéseket és rendelkezéseket hoz a zsinat. Ha egyes gyakorlati célú rendelkezéseknek érvényességi idejét nem is tudjuk pontosan előre megmondani, az kétségtelen, hogy a zsinati gyakorlati alapelvek az egyház változatlan tanításából és céljából következnek [6], Részben ezzel magyarázható, hogy a zsinatok általában alapelveket és irányelveket hoznak, s a konkrét, gyakorlati rendeleteket és szabályokat - az alapelvek szerint - rábízzák a zsinat utáni szervekre és bizottságokra [7].

Az a priori érvek helyett azonban lássuk a tényeket: 1. mire alapozza a Zsinat a lelkipásztorkodás reformját, 2. miben látja annak központi mozzanatát, 5. hogyan épül fel szerinte a pasztoráció terve és munkarendje (modellje) ?

A pasztorális reform alapja

A megújulás kulcsa és kiindulási pontja: a helyes egyházfogalom. A lelkipásztorkodás ugyanis nem más, mint az egyház üdvösség-szolgáló tevékenysége.

S itt mindjárt egy tévedést kell kiigazítanunk. A közhiedelem szerint a lelkipásztorkodás kimondottan papi munka. Ez a helytelen meggyőződés annyira elterjedt, hogy az apostolkodást, a hittanítást, a vallási nevelést sokan épp úgy kizárólag papi feladatnak tartják, mint a szentségek kiszolgáltatását. Az igazság viszont az, hogy ezeknek legnagyobb része egyetemes keresztény kötelesség: kinek-kinek tehetsége, a kapott kegyelmi ajándékok és karizmák szerint kell növesztenie a krisztusi közösséget, a Titokzatos Krisztustestet (vö. Ef 4, 16). Minden keresztény — „részese lévén Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának” [8] - bizonyos mértékben és szolgálatban „lelkész”, „tanító”, „apostol” és „lelkipásztor” [9]. „Isten népének apostoli tevékenységét akarja jelentékenyebbé tenni a szent zsinat” - így kezdődik a világiak apostolkodásáról szóló dekrétum. A pasztorális zsinat tehát nemcsak a papság feladatait akarta megreformálni, hanem Isten egész népének a tevékenységét. Az egyház minden rendeltetésszerű tevékenysége pasztoráció. „Az egyház arra született - halljuk a Zsinat hangját -, hogy a föld minden pontján terjessze Krisztus országát az Atyaisten dicsőségére; minden embert részesévé tegyen az üdvösségszerző megváltásnak, és általuk valóban Krisztushoz rendelje az egész világot. A Titokzatos Testnek e célra irányuló minden iparkodását apostolkodásnak mondjuk. Ezt valamennyi tagja által gyakorolja az egyház, jóllehet más-más módon. A keresztény hivatás ugyanis - természete szerint - az apostolkodásra való meghívatás is” [10]. Ennek a tanításnak ismeretében igazat kell adnunk a mai pasztorálteológusoknak, akik a világi híveket arra intik: szokjanak le a „pásztor és nyáj” kép által sugallt szemléletről, mi szerint Isten népének passzív tagjai lehetnek [11]. Ezért - a Wiener Kirchenzeutung híradása szerint - a bécsi egyházmegyei zsinaton, hogy elkerüljék a lelkipásztorkodás fogalmának leszűkítését, a „Seelsorge” helyett a „Heilsdienst” használatát ajánlották a lelkipásztorkodás jelölésére.

A mai pasztorálteológia, a Zsinat tanításának megfelelően, a pasztoráció területének tekinti az egyház összes hivatásszerű funkcióját [12]. Az egyház alapfunkciói sze82