Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - FIGYELŐ - Teológiai jegyzetek (A názáreti Jézus és a hit Krisztusa, - Gondolatok a papnevelés gyakrolatáról. - Charles Davis "lelkiismereti ügye". - A tabghai ásatások meglepő eredményei.)"
része volt az apszis közepén az a szent szikla, amelyet a zarándokok az Úr asztalának (Mensa Domini, Tabula) neveztek. 614-ben a perzsa betörés és 638 körül a muzulmán arabok uralma idején lerombolták a kenyérszaporítás, a Nyolc boldogság és a Primátus templomait. Ezért 670- ben Arkulf frank püspök a források körül csak néhány kőoszlopot látott az egykori templomokból. A Primátus templomát harmadszor a VII. század végén, vagy a VIII. század elején építették fel. Ekkor az előző templom padozatát a hajó közepétől egészen a szent szikláig körülbelül 30 cm-rel fölemelték. A szent épület ezáltal három térségre oszlott: a bejárattól a hajó közepéig még az ősrégi padozatot használták; a hajó közepétől a szent szikláig az előző padozat felett 30 cm vastag töltés készült, és végül a szentély tere maradt a legmagasabb. Ez utóbbi zárta magába a szent sziklát, amelyet a zarándokok Krisztus asztalának neveznek. Nem tudni, fcnnállott-c ez a templom, vagy talán romokban hevert akkor, amikor a keresztesvitézek 1099-ben elfoglalták Jeruzsálemet. A X. és a XI. századból ugyanis semmiféle kerámiatöredék nem maradt benne. 1106-ban Dániel apát már megint új templom létezését igazolja e helyen. A Primátus negyedik templomának nyugati hajóját a keleti hajóéval egy színvonalra hozták. A keresztesek korának sajátos cserépedényeit lelték a negyedik templom kövei között, amely rövid ideig állott fenn. Thietmarus szerint már 1217-ben romokban hevert. A XIII. század közepe felé az ötödik templomot emelték az előbbinek romjai fölé, de 1263-ban Bibarsz szultán ezt is lcromboltatta. Ettől kezdve nincs biztos adatunk restaurálására, kivéve a nyugati homlokzat küszöbgerendáját. A tcmplomocska századokon át elhanyagoltan omladozott. Végül 1934-ben ferencesek emelték a Primátus hatodik templomát. Falai fehérre meszeltek, padozata mésszel kevert vert föld. Itt hiába keresünk mozaikdarabot vagy díszítési részleteket. Éppen ez az egyszerűség és szegénység hat meg, mert az ősök nehézségeiről és küzdelmeiről tanúskodik. Ékesen beszél azonban az ős- hivők szívós ragaszkodásáról a Primátus kicsi templomához is, amelyben áhítattal tisztelték azt a sziklát, amin Krisztus a föltámadás után megvendégelte apostolait és Szent Péterre bízta az egyház kormányzását. így aztán érthető, hogy ezen a vidéken egyedül állott ez a szerény Isten háza akkor is, amidőn ennek a zónának egyéb, de művészi templomai romokban hevertek. (St. Loffrcda Ofm: Gli scavi di Terra Santa a Tabgha, in ,,La Terra Santa”, Geru- salemmc, 1968, Ottobre, pp. 305-310. - P. D. Baldi Ofm: Guida di Terra Santa, Gerusa- lcmme 1961, pp. 411-414.) (Majsai Mór) Gondolatok az imádságról Ha az ember az Istentől eredetileg kitervelt és megvalósított állapotban élne, amelyet „paradicsom” szóval szoktunk jelölni, akkor nem volna szüksége imádságra, azaz nem szorulna rá, hogy „erőszakkal” emelje fel m£gát az Istenhez. Valójának minden rostjában tapasztalná, hogy közel van hozzá az Isten. Kéz a kézben járhatna Teremtőjével. Mindenütt meglátná az Istent: minden dologban, minden eseményben, minden emberben. Ez az állapot azonban már nem létezik. Az ember - hol és miként, azt most itt nem kutatjuk — eljátszotta istenközelségét. Olyan térbe dobta magát, amelyben már nem tapasztalja közvetlenül Istent - ahol már nem érzi Isten jelenlétét életének minden tetténél. Azért kell imádkoznia. Meg kell jelenítenie magának, hogy mindenütt, életének minden vonatkozásában Istentől függ és hogy éppen ebben a függésben rejlik tulajdonképpeni méltósága és szabadsága. Az imádságban helyre állítja az ember lényegének egységét: kitárul Isten számára, saját erőfeszítésével Isten jelenlétébe helyezkedik. A mai ember nem sokat ért az imádsághoz. Voltak azonban idők, amikor az emberekben megvolt az a benső erő, hogy Istent közvetlenül megtapasztalják. Keresztény történelmünkben voltak a rendkívüli kegyelemnek évei . . . Barátom, az a feladatod a világban, a te világodban, hogy Isten tanúja légy, hogy életeddel bizonyítsd be, hogy van Isten. Ez az az imádság, amelyet nemcsak szánkkal mondunk ki, nemcsak elménkben fogalmazunk meg, hanem egész lényünkkel bizonyságot téve kell átélnünk. De hogy világunk számára ezt az „Isten-láthatóságot” megvalósítsuk, egyéni erőfeszítéseket kell tennünk. Ez az erőfeszítés a mi első, legfontosabb imádságunk. Kell, hogy Isten bizonysága legyen életünk, sőt még több: Isten nagyságának a bizonysága. És éppen ez az, ami nem könnyű manapság. Mindannyiunknak - hivőknek és nem hívőknek - el kell viselnünk világunk istennélküliségét. Azt az istennélküliséget, amely számunkra Isten ajándékozta kegyelem. Benne kell ugyanis megtalálnunk Istent. Abban a világban, amely „istentelen”. Nem tagadja Istent, de sűrű köd borítja, amely lehetetlenné teszi számára, hogy átlásson rajta, hogy rajta keresztül eljusson tulajdonképpeni alapjához. És a világnak ezt az istennélküliségét kell magunkra vennünk, mint kegyelmet, elviselnünk és így megsemmisítenünk. Szentség rejtőzik bennem csupán azáltal, hogy a világban vagyok és hogy ebből a világból kell áttörnöm Istenhez. (Ladislaus Boros kéziratos lelki gyakorlat os jegyzeteiből.) 66
