Teológia - Hittudományi Folyóirat 3. (1969)
1969 / 1. szám - Rosta Ferenc: Isten népe
kegyelem egyiptomi dús asztalainál ülünk. Mint egykor József, úgy várjuk őket mi is, hogy jöjjenek utánunk a Törvény kánaáni szegénységéből az evangélium egyiptomi gazdagságába. Isten népe és a pogányok Még egy kérdést kell tisztáznunk: milyen viszonyban állnak az Isten népével a kinyilatkoztatott vallások. Egyszerűség kedvéért most valamennyit ,,pogányok”-nak nevezzük. Vajon hozzátartoznak-e valami módon ők is az Isten népéhez? Ez a kérdés egyidős a teológiával, de modern korunkban igazán égetővé lett, mióta a történelemből és a földrajzból megtudtuk, hogy időben és térben is messze vagyunk attól, hogy Egyházunkat külsőleg igazán egyetemesnek lehetne mondani. Elődeink úgy képzelték, hogy a történelem Krisztus előtt 4000, azóta 2000 évet ölel fel, s ezt a 6000 esztendőt úgyszólván elejétől végéig beragyogja az isteni kinyilatkoztatás fénye. Hasonlóan szűknek képzelték az emberiség földrajzi életterét: Közelkelet, Földközi-tenger melléke - ez volt számukra a „világ”, s ami ezen túl volt, azt a térképen úgy jelölték, hogy „hic sunt leones”. Mi már mindezt másképp látjuk. Tudjuk, hogy az emberiség életkora nem 6000, hanem legalább hatszázezer, de inkább kétmillió esztendő, s azt is tudjuk, hogy ahová őseink azt írták: „hic sunt leones”, oda azt kell írni: „hic sunt homines”, mégpedig nagyon sokan, úgyhogy a kinyilatkozatatott vallások (keresztények + zsidók) híveinek együttes száma (kb. 900 millió) az emberiség összlétszámúnak nem is egészen egyharmada. Akik tehát akár időben, akár térben a kinyilatkoztatott vallások keretein kívül élték vagy élik le életüket, egyáltalán nem „elhanyagolható mennyiség”, hanem az emberiségnek mesz- sze nagyobbik része, és a teológia nem mehet el mellettük vállvonogatással. Nem is teszi ezt. Az Atyák kora mély és komoly megoldásra törekedett, pedig a probléma a hiányos történelmi-földrajzi ismeretek miatt akkor még sokkal jelentéktelenebbnek látszott. Később sem volt hiány a komoly megoldás keresésében, de mégis akadt sok teológus, aki azzal vélte a kérdést elintézni, hogy ezeket az embereket az üdvösség „rendes útján” kívül, „rendkívüli utakon” vezeti Isten az örök üdvösség felé. Azt ugyanis nemigen lehetett mondani, hogy rájuk nem vonatkozik Isten üdvözítő terve. Ehhez túlságosan világos a Szentírás szava: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.. . Hiszen... Jézus... váltságul adta magát mindenkiért” [29]. A tény tehát, Isten egyetemes üdvözítő szándéka, nem vitás. A kérdés most az, mi legyen e ténynek teológiai értelmezése. Az üdvösség „rendkívüli útjaival” ma már nemigen lehet előhozakodni, már csak azért sem, mert furcsa lenne, hogy a rendkívüli úton üdvöt keresők és nyerők száma sokszorosan meghaladja a rendes úton célba jutókét. Minek akkor a rendes út? De meg aztán ez a magyarázat alig egyeztethető össze egy (katolikusok és protestánsok által) általánosan elfogadott elvvel, mely kimondja, hogy „extra Ecclesiam nulla salus”. Ha tehát pogányok is jutnak az üdvösségre - mint ahogy meggyőződésünk szerint sokan odajutnak —, akkor helyesebbnek tűnik az a magyarázat, hogy valami módon ők is hozzátartoznak az Egyházhoz, Isten népéhez. Ezt tanítja a Zsinat is: „Az Isten népének ebbe az egyetemes egységébe. . . minden ember meg van híva. Különféle módokon bár, de ehhez az egységhez tartoznak vagy ehhez vannak rendelve mind a katolikus hívek, mind Krisztus más hívei, mind pedig általában az összes emberek, akiket az Isten kegyelme meghívott az üdvösségre” [50]. Ez eléggé világos beszéd, próbáljuk megalapozni. Mindenek előtt egy lélektani operációt kell magunkon végrehajtanunk. Le kell 38
